Nehéz sorsú a magyar, a világon sokan rúgnak, ütnek felé, mégis az övéit marja. Ahelyett, hogy összetartana, széthúz, pedig az egység erejében hinni nem is kell embernek lenni, hisz ezt még a marha is tudja. Persze a közösséggel nem egyenlő a csordaszellem. Osztd meg és uralkodj, szól a régi bölcsesség. Csak nem eszméltünk rá, hogy ez inkább önteltség. Diktátorok, hatalommániások hamis szava, amely a hatalmuk erősítéséhez kell. Velük egy követ fújni bűn, ha önös célból teszed, majdhogynem halálos. Gyilkos kórt terjeszteni már-már terrorista cselekedet, egy nemzetet szétverni alantas érdekek mentén pedig megbocsáthatatlan.

Milliónyi árkon-bokron kellett már együtt átgázolnunk, hogy fennmaradjunk, továbbra is büszkén kiálthassuk, itt vagyunk, élünk, még ha sokszor más is az aktuális világpolitikai cél. Tatár, török, osztrák, francia, orosz, porosz, szerb, román, csehszlovák, német, szovjet, angol, amerikai, mind először barátként mutatkozott, hogy aztán az első alkalommal hátba döfjön minket. Ártatlan lélekkel hiszünk a jóban ezer éve. Amióta államalapítóink hazatértek, az amúgy is egyedülálló démoszunkat, egy még magasabb szintre emelték. Száz éve már lassan, hogy darabokra szakították országunkat a nagyurak, barbár népeket ránk uszítva. Miközben nálunk a többség könyveket forgatott szabadidejében, a paraszti sorban lévők műveltsége a lázadók vezetőivel vetekedett, addig odaát a kapa is fegyverré vált. Mindegy mivel, csak ütni a magyart, könyv helyett csak könny maradt.

Lassan negyedszázada már, hogy egy szebb kor eljövetelében bízva levetettük utolsó hivatalos rabigánkat. Elvben társaink, gyakorlatilag megszállóink búcsút intettek Záhonynál. Demagógnak hangzik elsőre, de igaz: közben Hegyeshalomnál egy másik elvben társ csapat vágta le a szögesdrótokat és lépte át sietve a határt. Tán nem véletlen, hogy azóta inkább Mohács jutott többször az eszünkbe. Mert vész van, nem is kicsi. Az elmúlt száz évben legalább háromszor verték szét a kultúránkat, kardot döftek nemzeti öntudatunkból táplálkozó, közös magyar szívünkbe, a magyar vér inkább letörlendő volt az arcokról, mintsem büszkeség. Mindez idő alatt, a szörnyű tettek kiagyalói, irányítói nemzetükben inkább erősödtek. Mert merje ma valaki egy franciának azt mondani, hogy csupán európai és nem francia. Egy németnek, hogy mindössze világpolgár. Egy taljánnak, hogy mit „olaszkodik” annyira.

Mi, Európa olvasztótégelye, a tatárok óta fogadtunk be idegen nációkat, tiszta szívvel. Egy ideig előnyünkre is vált, mindegy volt, hogy a szomszéd sváb, olasz vagy tirpák, együtt építettük e hazát. Ha nem is volt közös az ima, lehetett barát katolikus és zsidó. Nem szólta le senki az evangélikusok vagy reformátusok puritánságát, ahogy ők sem nézték le a más közösségbe járókat. Mert tudták, hogy van egy még nagyobb közös halmaz, az utca mindenkié, a templomok, zsinagógák kapui arra nyílnak, és mindkét oldalról nyitottak. Ki- és belépni – egy rövid, és annál szörnyűségesebb időszak kivételével – az elmúlt jó kétszáz évben már szinte szabadon lehetett.

Mindezek ellenére, vagy pont ezek miatt lehettünk minden országnál erősebb nemzet. Mert nem csak a nációk, velük együtt a tudás is összpontosult. Keveredtünk nem csak a társaságban. A szerelem a hovatartozásra nincs tekintettel, így vegyülhetett hosszú generációk óta a sokféle vérség. Mind igazi honpolgár, ha magyarnak vallja magát. Mivel egyek voltak ősapáink, mindenki ereiben ott csörgedezik Árpád vére.

Nem véletlenül vagyunk mi Isten kiválasztott népe. Az egyetlen ország, amely az Egyháztól kapta koronáját. Ahol nem nemesi kiváltság, arisztokrata belügy volt a királyság. Mindenkori vezetőnket a nép választotta, az ország nevében uralkodott, irányította dolgainkat. Nem véletlen a nosztalgia, néppártibbnak tűnik ez, mint a görögök és rómaiak által feltalált – de ott is hamar megbukott – demokrácia.

Persze az elmúlt száz évben is volt több „nagyfőnök”, akinek mindenáron hódolni kellett. Legtöbbjüket nem a nép emelte a hatalomba, hanem aljas mód odacsalták magukat.

Ez a sok csalfaság vezetett oda, hogy ma már magyarnak lenni sokak szemében kínos. Bár nagy a jólét, ahogy egy újklasszikus is mondta, mégis, minden szebb, jobb, ami nem határon belüli. Gyorséttermekbe járunk, idegen országok termékeit imádjuk, miközben a hazait lenézzük, lesajnáljuk. Szinte remegve vágyunk külföldre utazni, hogy aztán ott megcsodáljuk, mennyire jó franciának, olasznak, spanyolnak lenni. Imádjuk az ételeiket, legjobban azt szeretjük, ha olyan helyre tévedünk, ahol nem csak az ízek hazaiak, hanem a vendégek is, mert úgy igazán homogén. Korzóikon sétálva üzletről-üzletre csapódunk. Nem is értjük, miért a helyi márkák boltjaiba térnek be a helybeliek, miközben ott a sok, számunkra is ismert világmárka. Aztán hazatérve nosztalgiával gondolunk vissza arra, milyen jó volna, ha mi is így élnénk.

Volna olyan korzónk, ahol a magyar áruk boltjai vannak többségben, terek, ahol sorra nyílnak a hazai ízeket előnyben részesítő éttermek. A gyorskajálda maradhatna a rohanós hétköznapokra, de ott se lenne baj, ha lenne köztük egynehány magyaros.

Szintén csodáljuk, hogy tud megélni annyiféle népség egymás mellett békében. Pedig nincs nagy titok: hazaszeretet és asszimiláció a két kulcsszó. Aki helyinek született, már kora gyerekkorától arra nevelődött, hogy szeresse hazáját, aki pedig már tudatánál volt, amikor oda költözött, igyekezett minél hamarább beilleszkedni, helyivé válni.

A rendszerváltoztatás óta nálunk ez inkább fordítva történik. A hazai ipar elsorvadt, a felhalmozott adósságot az állami vagyon kiárusításával, elzálogosításával próbáltuk fedezni. Nem vitás, az ebben lehetőséget látó világcégek sok jót hoztak, munkahelyeket teremtettek, életben tartották valamennyire a gazdaságunkat. Ugyanakkor kineveltek lassan két generációt, akinek már nincs magyarságtudata, aki a szülei által olyannyira vágyott nyugat iránti nosztalgián nőtt fel, így imád mindent, ami világmárka, és gagyizza mindazt, ami magyar. Aki jó munkához szinte csak akkor juthat, ha jobban beszél idegenül, mint saját nyelvén. Ha valakinek a gyarmat szó jut eszébe, a szó szoros értelmében téved, mert mi küldtük a meghívót, és önként mentünk hozzájuk dolgozni. Munkát, kenyeret kapunk tőlük immáron két évtizede. Ha azonban a szellemi „megszállást” nézzük, az ideológiákat, elveket, akkor bizony behódoltunk. Kevés hely van a világon, ahol a hazai terméket törvénnyel kellene védeni. Azért mondjuk egyre több mindenre, hogy hungarikum, mert így akarjuk megvédeni, ami a még a miénk.

De lehet ezt úgy, hogy az árok lassan szakadékká mélyül? Lehet úgy, hogy ismét az a vezetőt téma, ki milyen náció, felekezet tagja? Már sajnos nem az számít, hogy hová születtünk, és hová tartunk, hanem hogy hová tartozunk. Bal és jobb lett az irány, de tényleg nincs közös út? Tényleg kérdés, hogy lehet-e enyém az olimpiai bajnok, ha Fankadelit hallgat? Ha úgy érzi, ki kell állnia valamelyik oldal mellett, mert az elveihez az áll közelebb, de én ezzel esetleg nem értek egyet? Utálnom, vagy szeretnem kell a Nemzeti Színház régi- vagy új igazgatóját, pusztán azért, mert egyiküket kisajátította a politika? Zsigerből kell utálnom Kossuth-díjasokat csupán azért, mert balról vagy jobbról közelít a politikához? Tényleg ez a legnagyobb bajunk 2013-ban? Nem!

Balfácánok azok, akik azt gondolják, nem érdemlünk jobb sorsot ennél! Épp ezért javaslom mindenkinek, gondolkodjon, mielőtt bármit tenne! A legfontosabb pedig, hogy merjünk magyarok lenni, büszkék ezeréves nemzetünkre. Merjük felvállalni, hogy a világ legjobbjait adjuk, legyen szó tudományról, művészetről, kultúráról, sportról vagy épp csak a hétköznapi emberekről. Mert szorgos nép vagyunk, kevés ilyen van a világon, ezen a kontinensen pedig talán egy kezünk is elég, hogy sorstársainkat sorra vegyük…

 

2013. január 5.

Címkék: magyarság Balsors jobbsors

A bejegyzés trackback címe:

https://kalmart.blog.hu/api/trackback/id/tr194999499

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása