Volt egy álma, magát benne tíz év múlva régésznek látta.

Ifjú lelke hajtotta előre, övé lesz a dicsőség, nem csak esztendőre.

Lehunyt szeme előtt megjelent híres kutatóként,

Akinek neve fennmarad örökre.

Mint egy világlátott Indiana Jones, az Akadémia elit körében.

Az álmomnak a keretszámok vetettek véget.

Mi végre nem tudta akkor még,

De az adott évben felvett régészek száma

Nem volt több, mindössze négy.

Ki látott még ilyen égbekiáltó igazságtalanságot?!

Hiába lehetett az ötödik legjobb a sorban,

Ez már nem volt elég az egyetemre az adott korban.

Bár tudta titkon, nincs annyi rom és nyom,

Amely után kellene, hogy több kutakodjon.

Nem keseredett el, elment inkább dolgozni,

Hogy egy év múlva ismét eljöjjön próbálkozni.

Vizsgáig vizslatta az egyéb lehetőségeket,

Hogy ha netán megint lecsúszna,

Ne érezze ugyanazt az esendőséget.

Bár másodjára már hétszeres volt az esély,

Mégsem ütötte meg a lécet, támadt is a kétely:

Biztos neki ez a régészet?

Vagy térjen végre észre?!

Kétségek közt őrlődve telt a következő esztendeje.

Három a magyar igazság, gondolta, most vagy soha kiáltotta.

A története e ponton még nem volt mesés,

Harmadszorra is jött a pofára esés.

De ekkor megfogadta, ez a bukás lesz a végső.

Tudta, hogy ha más lesz a cél, kevésbé lesz meredek a lépcső.

Közben az alkalmi munkáját úgy megszerette,

Hogy egy életre tervezett már felette.

Továbbra is tudós szeretett volna lenni,

Immáron választott szakmájában.

Ezért dolgozott éjt nappallá téve a saját kis birodalmában.

Az utcán mind többen köszöntek neki előre,

Az ismeretlen is ismerősként tisztelte.

Nem tett ő mást, mint naponta ételt adott az éhezőknek.

A rómaiak által két igazán fontos közül, ő szolgáltatta a kenyeret.

Szolgált ő egyszerre pékségében

A vevők és alkalmazottak kegyére.

2012. december 19.