A hívás a film közepéig egészen lenyűgöző, kár, hogy a vége felé néhány értelmezhetetlen csavar elrontja az összképet, néhol már-már komikussá téve az elvileg legizgalmasabbnak szánt jeleneteket. Ennek ellenére, vagy épp ezért is, abszolút nézhető, sőt, néhol karfaszorongató élmény.

Az elején volt némi Déjá Vu érzés, tán nem véletlen, hogy Denzel Washingtonnak van is egy ilyen című filmje, mert Halle Berry „hollywoodi férfi reciproka” 2009-ben Hajsza a föld alatt címmel már nagyban hasonló filmje, amikor egy közlekedési vállalat alkalmazottjaként oldott meg egy túszdrámát távvezérléssel.

Ezúttal is valami hasonló a kezdet: Casey-t egy bevásárlóközpont parkolójából rabolják el. Segélykérő telefonhívása a tapasztalt operátorhoz, Jordanhez fut be. A lány megmentésére forró nyomon indult nyomozást nehezíti, hogy Casey eldobható telefonjának pozícióját nem tudják bemérni, valamint, hogy elrablója a rendőrséget félrevezetve többször is autót cserél. Terve azonban nem tökéletes és sikerül beazonosítani személyét. Mivel nyilvántartott lakcímén már nem áll ház, a rendőrség a gyanúsnak vélt szomszédos házat rohanja le, eredménytelenül. És innentől jön a nem várt fordulat: Jordant nem hagyja nyugodni a helyzet és maga is a helyszínre megy. Mialatt a szomszédos házban kutat nyomok után egy, a telefonhívásokból ismerős zajra lesz figyelmes. A hang forrását követve egy csapóajtóra bukkan.

Ha Jordan marad az operátori székben, a 911 biztonságos, de mindent látó irányító központjában, ha Brad Anderson rendező nem próbál egy kicsi Psycho utánérzetet keverni a végjátékba, akkor egy egészen egyben lenne A hívás. Főképp,hogy előző filmjéhez, a Trans-Szibériához hasonlóan ezúttal is sikerült néhány olyan jelenetet, pillanatot belecsempésznie az alkotásba, amitől tutira összerándul minden néző ökle az izgalomtól. Kár, hogy néha meg a csalódottságból fakadó dühtől is…

Halle Berry játéka viszont minden kritikán felüli. Még azt is jól viseli, amikor ráadják az izompólót, hogy a férfi nézők még inkább örömét leljék benne…