Kérlek, engedjetek meg egy utolsó utáni gondolatsort az Eurovíziós Dalfesztiválról. Az osztrák fellépő csatornája nyilvánvalóan a provokáció volt. Ez kiválóan sikerült, a fél világ erről beszél. Az is teljesen normális, hogy egy ilyen szélsőséges produkció után két, igen szöges ellentétű véleményt képviselő csoportra bomlik a társadalom, a határmezsgyéken némi átjárást biztosítva az egyik oldal toleránsabbjai, és a másik oldal konzervatívabbjai között. Kolbász Puncika (nem bántom, csak lefordítom, mert ezt jelenti szó szerint a neve...) forradalmár. Zászlajának a szivárványost választotta. A kérdés mindig az, hogy a többség, a tömeg akarja/akarta-e, hogy harcba hívja. Kellett-e, szükség volt-e arra, hogy éket verjen fellépésével az egyébként semmiféle ellentétet nem érző felek közé?! Nem volt-e kontraproduktív ez a produkció? Egy létező, ám a határokat szép finoman, de évtizedek alatt lebontó társadalmi problémát vetett szerintem vissza most félévszázaddal. Mert már sokan a múlt század USA-ját vízionálják, miközben Európában szerintem mindenki kellően toleráns konzervatív oldalon is. A gond az, hogy a forradalmár átlőtt üzenetével, frontot nyitott, provokált. Gondolom, nem lepődött meg azon sem, hogy visszalőnek. Ha igen, akkor naív, és nem is forradalmár, csak kilökték az aknamezőre. Igen vékony jég ez, amin táncolnak. Arról nem beszélve, hogy a harcszintér, az Eurovíziós Dalfesztivál maradandó károkat szenvedett a forradalom nyomán. Mert, ahogy az első döbbenetemben is írtam, olyan mértékben feszítettük túl a húrt, annyira kitágultak a határok, hogy "normális", értsd, mezítlábas, tonettszékes, gitáros produkcióval itt a jövőben nyerni nem lesz könnyű. Ha csak akkor nem, ha a szivárványos forradalom megbukik, és pont ez lesz a lökés, ami visszaviszi a normális mederbe ezt a versenyt. A homoszexuális társadalom neoliberális irányzatát pedig visszafogottabb cselekvésre ösztönzi, mert ők ártanak a legtöbbet a többségnek. Akiket én ugyanúgy szeretek, tisztelek, mint bármilyen más barátomat, ismerősömet. Nálam nem a kor, származás, identitás, hitvallás határozza meg az embert, hanem az egyénisége. Kolbács Puncikánál az egyéniséget nem láttam, csak egy beöltöztetett szegény fiút/lányt, aki bár próbálja kezelni a helyzetet, eljátszani a rá szabott szerepet, de nem állt jól neki. És nekünk sem, hogy ennek pro és kontra tapsolunk, vagy fújolunk...