Nincs új a nap alatt, vagy mégis? Kapott már egész estés musicalemléket az ABBA együttes, a Mindörökké rock kapcsán is az első gondolatunk az volt, hogy Mamma mia…

Merthogy elsőre nehezen emészthető, pontosabban habkönnyű popcorn ízt érzünk, épp ettől fura: csupa flitter, meg csillogás, jahh, meg kőkemény zúzás. A kerettörténet szerint a rock örök és halhatatlan – de volt egy évtized, amikor a szokásosnál is több élet volt benne. Az volt a hosszú haj, a lángoló szólógitár, a zsúfolt klubok, a nagy rocklegendák kora.

Los Angeles, 1987: Stacee Jaxx-et (Tom Cruise) még életében istenné avatták rajongói. Ő a nők bálványa, a színpad császára, aki nagy tetkókkal, félmeztelenül tombol zenekarával a színpadon – egy különleges klubban, ahol a rock ellenségei és hívei végül megvívják majd csatájukat. Stacee és a többi rocker el van szánva, hogy nem enged a szenteskedőknek és az unalmas csend híveinek: nekik a show, a hangerő és a korláttalanság az igazi otthonuk.
A rocklegendák történetét a Def Leppard, Joan Jett, a Journey, a Foreigner, a Bon Jovi, a Night Ranger, a REO Speedwagon, Pat Benatar, a Twisted Sister, a Poison, a Whitesnake és sok más halhatatlan banda zenéje festi alá.

Az ember hajlamos volna belefeledkezni kedvenc örökzöld slágereibe, de a rendező gondoskodik róla, hogy átlagosan 5-6 percenként egy-egy kínos pillanattal kizökkentsen a rockkal átitatott áhítatból. A zene szuper, a Sláger Rádió forog sírjában, pedig már rég a Mátrix túloldalán keresi Neo-t. De mégis, nekünk magyaroknak az 1998-2009 közötti Megapartyk korszaka juthat eszünkbe, amikor 15-20 éves késéssel mi is megkaptuk a rockot, persze csak úgy „lájtosan”, bikinis fiúkkal, meg bálnákról éneklő lábbelikkel. De az a miénk volt, még most is az, csak kicsit sárgább, savanyúbb.

Ezért várom már előre hüledezve „kritikus társaim” magyaros írásait a Mindörökké rock című filmről, mint akik citromba harapnak, fanyalogva, fintorogva fogadják majd ezt a rock paródiát. Pedig, már csak az tisztelet érdemel, ahogy Tom Cruise – felettébb gyatrán ugyan – de felvállalja egy idült alkoholista rocksztár szerepét, ahogy Alec Baldwin és Russell Brand összemelegednek, vagy Paul Giamatti, aki oly élethűen formázza meg a simlis zenei producert, hogy az ember már szinte Arany Zsiráfokat lát maga körül, meg nemzeti „tincseket”, és ne feledkezzünk a fiatal színészekről sem meg, akik élettel töltik meg a kivénhedt rockereket alakító, öregedőben lévő sztárok hadától hemzsegő filmet.

A Mindörökké rock a musicalek mémje, minden kifordított benne, annyira abszurd, hogy már a természetesség látszatát kelti. A legütősebb poén pedig a vége felé hangzik el, méghozzá a Hollywood felirat tetején. Különösen saját plakátjaik és aranylemezeik tövében alvó, honi popsztároknak ajánlom. A filmet meg mindazoknak, akik szeretik a rockzenét, és akkor érzik jól magukat, ha egyébként sokra hivatott, hovatovább Oscar-díja színészek égetik magukat, de jelentem, tudatosan. Ezért (is) kajálják egész sokan ezt a filmet a tengerentúlon. Tán egy popcorn-kóla kombót nekünk is megér…