Jó dolog az előzményfilm, főképp akkor, ha egy több évtizede íródó filmfolyamnak próbál elejét venni. A Pókembernél érzésem szerint erre még nem volt szükség, ezért inkább újraszőtt első részről van szó. Viszont csavarosabb, és erősebb a sztori vezérfonala, mint elődjénél.
Éppen egy évtizede, 2002-ben kezdték el szőni a Pókember sztorit. Behálózták vele az egész világot, minden idők egyik legsikeresebb filmes franchise-a lett. Végül összesen három rész készült belőle, a legutolsó öt esztendeje került a mozikba. Ahogy lenni szokott, rögvest a 2007-es bemutató után felröppent a hír, máris készül a negyedik. Aztán előbb Tobey Maguire, majd Sam Raimi rendező szállt ki, végül minden szereplő kicserélődött. Peter Parker bőrébe a szintén képregényes nevű és annál beszédesebb képű Andrew Garfield került, míg a Pókember szerelmét már nem a tini szerepekből kiöregedett Kirsten Dunst, hanem újkori alteregója, Emma Stone alakítja. Dögös csere mindkét fronton.
Hogy mitől csodálatos a Pókember, bevallom, nem tudom. De hogy vagányabb lett, az tuti. Maguire tényleg egy szemüveges él tanulónak tűnt, Garfield már inkább egy vagány mai késői kamasznak, aki pusztán lázadásból cserélte a kontaktlencsét okuláréra, egyébként meg egy talpig zsivány, akinek a vérében van a csínytevés, ugyanakkor helyén van a szíve, meg az esze.
Az alkotók szándéka a különös hős eredettörténetének celluloidra vetése volt. Ez a gyakorlatban annyit tesz, kicsivel korábbról indul a történet, már Peter Parker gyerekkorából is megtudhatunk néhány titkot.
Aztán snitt, és onnantól mintha a 2002-es film újraszőtt, felturbózott, még több akcióval, látványelemmel behálózott változatát látnánk: Főhősünk ugyanúgy átlagos gimis srác. Kicsit magányosabb, kicsit szótlanabb a társainál – talán azért, mert a szülei még kiskorában eltűntek, és azóta Ben bácsikája (Martin Sheen) neveli. Ahogy közeledik a felnőttkor, Petert egyre jobban érdekli a múltja, hogy ki ő igazán és mi történhetett a szüleivel. Úgy érzi, titkok hálója veszi körül. Egyedül iskolai szerelmében (Emma Stone) bízhat.
Amikor megtalálja apja régi irattáskáját, meghökkentő dokumentumok kerülnek elől belőle: attól kezdve egészen másképpen látja magát és a világot. A nyomok az Oscorpba, az idősebb Parker régi társához, dr. Curt Connors (Rhys Ifans) laboratóriumába vezetnek. A tudós egy különleges gyíkkivonat-szerrel kezeli magát, és a mellékhatások szörnyszülötté teszik őt. A Pókember nem tehet mást: használni kezdi különleges képességeit, hogy legyőzze a Gyíkot.
A csodálatos Pókember legfőbb erénye, hogy tud élni a humor nyelvével is. Néhol talán épp egy-egy poénnal hidalták át azt, hogy még véletlenül se menjen át nagyon gyerekmesébe, netán gagyiba. Ennek elkerülésére persze garancia volt a Garfield – Stone kettős is, akik között sokkal erősebb a kémia, mint a Maguire – Dunst párosnál volt. Mondhatnánk, utóbbiaknak dunsztjuk sincs arról, milyen egy lángoló tini szerelem, előbbiek meg még a fizika törvényeit is képesek lennének megcáfolni az egymás iránti imádatból, és akkor még a biológiáról nem is beszéltünk. Bár lényegében erről szól az egész Pókember sztori. A fajok keveredése mellett azért a műfajok vegyülése is érezhető, hisz nem kicsit sci-fi, de azért szorult bele némi drámaiság is, a humor révén pedig néhol a vígjáték is eszébe jut az embernek. Összességében, ha nem is feltétlen csodálatos, de nagyon rendben van a „negyedik” Pókember film.
