Tavasz, a teremtő, a természetet élettel megtöltő.

A születéstől az első szerelemig tartó boldog gyermekkor

Amikor az ég és az emberi boldogság szinte még felhőtlen.

Aztán egyszer csak feltűnik a levegőben valami bárányszerű,

Virágporral szállított áhítat, a szerelem illata illan szívről-szívre.

Mint bibét a porzó méh, úgy dongja körbe a fiú tini szerelmét.

Az idilli tavaszi szellőből aztán egyszer csak hőség lesz,

Ahogy közeleg a felnőttkor, úgy gyülekeznek az izzasztó gondok.

A szerelemnek kettős a foganatja, előbb a házasság, aztán a gyermek.

Már ha nem jön derűre ború, és nem sodor el mindent a lélekben dúló háború.

Mert nem mindegy, hogy mennyire viharos a nyár, és utána milyen ősz jön.

Ha szerencsés vagy, ez lesz az arany középkor.

Már nem éget, de még nagyon is éltet a napsugár.

Ez az évszak rég nem olyan heves, de még csak ritkán deres.

Homlokod is őszbe borul, ahogy fakulnak körülötted a színek,

Úgy múlnak el fejed felől a vidám férfi évek.

Mire beköszönt az utolsó évszak, rájössz, hogy vénember lettél.

De nem mindegy, hogy a borús, téli estéken mire emlékszel majd vissza.

Ahogy éltél, szerettél, úgy és olyan szeretteiddel telnek majd utolsó éveid.

Ha szerencséd van, nem jön idejekorán az alkony,

Így mielőtt szemedet végleg lecsukod, a neked szánt sor(s)okat végigolvashatod.

(2012. szeptember 3.)