A fancia vígjátétok lesgszebb korszakát idézi a Coen fivérek és Michael Hoffman közös filmje. Ilyen az, amikor a zseniális forgatókönyv jó rendezőre talál.

Igényes vígjátékot készíteni az altáji poénok korszakában szinte lehetetlen. Nem mondom, hogy a bélgáz nem kap a Dől a monéban is egy parányi epizódszerepet, de ez szinte velejárója. A poén pedig ült, mondhatni, szinte érezni lehetett az illatát, hisz a közönség kacaja talán ekkor volt a legerősebb. Persze, mert ezt mindenki érti.

A Dől a moné több humorbetétje ugyanis mélyebb értelemmel bír, sokszor jeleneteken is átível. Ez pedig valóban a francia filmgyártás hetvenes-nyolcvanas éveiben született, mára már klasszikusokká vált vígjátékokra emlékeztet. A sztori is hasonló:

Lord Lionel Shabandar (Alan Rickman) impresszionista gyűjteményének kurátora, Harry Deane (Colin Firth) egy ravasz tervet eszel ki: elhiteti kapzsi főnökével, hogy meg tudja szerezni a Lord által mindig is áhított Monet festményt. Habár ez a Monet a tehetséges hamisító barátjának keze munkája.
Harry beszervezi a csinos texasi rodeo királynőt, PJ-t (Cameron Diaz), aki szép kis summa ellenében igyekszik meggyőzni a Lordot, hogy nagyapja a II. világháborúban egy német galériából menekítette ki a festményt, és azóta, 60 éve ott lóg a lakókocsijuk falán. Már a Texasból Londonba vezető út is félreértésekkel, és bonyodalmakkal van kikövezve: PJ-t lekapcsolják a reptéren, mert nincs útlevele..de ez még csak a kezdet. Egy német eredetiségvizsgáló is feltűnik a színen, aki az egész akciót veszélybe sodorhatja.

Ha már a francia párhuzam, Colin Firth akár lehetne Belmondo, Alan Rickman meg Pierre Richard. Csak Cameron Diaz helyét nem találom. Talán nem véletlen, hogy egy valódi cowgirl szerepét bízták rá. Amiben egyébként tündököl. A máskor oly izzadtságszagú produkciónál is tapasztalható hónaljtáji ruhafolt most külön értelmet nyer. Mondhatni színészi bravúr.

A Dől a moné jó, az ember néha dől a nevetéstől, máskor meg a fejét fogja, hogy a szomszéd mit tud ennyire nyeríteni ezen a nyers poénon. De érthető, hisz hol vannak már azok a szép nyolcvanas évek…