Üssön meg engem John McClane, ha nem felfokozott izgalommal mentem el szerda este a Die Hard ötödik részének díszbemutatójára. A nem mindennapi idegállapot nem csak az illusztris vendégeknek szólt. Bruce Willis nagy kedvenc, az is maradt.
1988-ban, amikor a székesfehérvári Vörösmarty moziból hazafelé tartva a virágágyások szélén egyensúlyozva, egyikről a másikra ugorva játszottam „dihárdost”, örök nyomot hagyott bennem John McClane ökle, vagy inkább humora. Negyedszázada, zsenge tiniként, a szülők tiltása ellenére néztem meg ezt az elsőt. A ma ifjúsága ennél sokkal vadabb mozikra is immunis már. Éppen ezért a Die Hard – Drágább, mint az életed tökéletes élvezetéhez kell egy csipetnyi nosztalgia. Igaz, a Die Hard „újoncok” se unatkozzák végig a bő másfél órát. Csak egy példa: minden idők egyik leghosszabb autós üldözős jelenetében nagyon odatette magát a stáb. A látványos akciójelenetek díszleteként pedig felbukkan csodálatos fővárosunk, Moszkvának maszkírozva, a vértől is vörösen, dögösen.
John Moore-nak köszönjük, hogy méltó mód nyúlt a Die Hard mítoszhoz. Tovább fényesítette az akciófilmek egyik koronázatlan királyát. A negyedik rész modernizálási kísérlete után Bruce Willis ismét visszatért oda, ahol a legjobban érzi magát John McClane bőrében, a csatamezőre:
Főhősünk igazi New York-i zsaru: kopott, fáradt, de a humora és a bátorsága a legváratlanabb helyzetekben sem hagyja cserben. John McClane hadnagy (Bruce Willis) megtudja, hogy a fia, Jack (Jai Courtney) bajba került Moszkvában, és bár régóta nem beszélnek egymással, habozás nélkül a segítségére siet - és természetesen a küzdelem legközepében találja magát.
McClane többnyire véletlenül keveredik a terroristák útjába, a fia viszont mindig tudja, mit csinál: és ő sem ijed meg könnyen. Két generáció együtt száll szembe a lehetetlennel: New Yorktól Moszkváig és tovább, egészen Csernobilig...
A Die Hard ötödik része kihagyhatatlan. Ha talán már kicsit nehézkesebben is gyárt örökéletű szlogeneket, mint elődei, ebben is zseniális párbeszédek teszik emlékezetessé az összképet. Az enyhe önirónia, amit a hatvanhoz közelítő Willis hozzátesz, maga a tökély.
Ahogy le a kalappal a magyar stáb előtt is. Egyrészről, olyan, mint ha Hollywoodban forgatták volna, Másrészről, legyünk arra büszkék, hogy a Valentin-napon esedékes „szinte világpremieren” (néhány ázsiai ország és Belgium nézői már pár napja élvezhetik az alkotást) nézők milliói ismerkedhetnek meg hazánk sztárjaival. Igenis nagy dolog, hogy a rosszfiúk között felbukkan Ganxsta Zolee, Árpa Attila, hogy Kamarás Iván nem épp ártatlan moszkvai terepjárósként kerül összetűzésbe a főhőssel. Tőle még azt is irigylem most, hogy személyesen is megismerkedett John McClane öklével, még ha meglehetősen rapid is volt a spontán „randi”. De Isten engem úgy segéljen, nem hasonlótól tartva nem mertem rosszat írni a filmről…
