Oliver Stone egy új fejezetet nyitott saját filmes karrierjében, ha nem róla lenne szó, akár azt is írhatnánk, hogy Quentin Tarantino vagy Guy Ritchie nyomdokaiba lépett. Véresen komolyan vette a drogos, maffiás sztorit. De a néhol túlságosan naturális jelenetek is egy célt szolgáltak: a záró képsorok alátámasztását.
Ha nem Oliver Stone filmje lenne a Vadállatok, biztos, nem lehetne majd akkora siker, mint amekkorát elér, pedig tényleg arra hivatott. Neve garancia, és nem akar mások nevével (vissza)élni, így nem a sztárparádéra épít, pontosabban, de, egészen másképp, mint legtöbb rendezőtársa. A főbb szerepekbe kizárólag fiatal színészeket válogatott. Blake Lively telitalálat, és csak azért nem nevezhetjük őt női „főhősnek”, mert a történet alapján cseppet sem hősies, ami a karakterével történik, férfi szereplőtársai közül Taylor Kirsch legtöbbet korábbi akciószerepeiből merített, Aaron Johnson viszont egy új, eddig kevésbé látott oldalát is megcsillogtathatta:
Ben (Aaron Johnson), a békés és jólelkű buddhista, és legjobb barátja, Chon (Taylor Kirsch), az egykori tengerészgyalogos és zsoldos jövedelmező üzletet visznek Laguna Beachen - ők termesztik a valaha látott legjobb marihuánát. Emellett mindketten sajátos módon szerelmesek a különlegesen szép Opheliába. Az élet idilli a dél-kaliforniai városban, amíg a mexikói Baja kartell úgy nem dönt, hogy a triónak társulnia kell velük.
Amikor a kartell könyörtelen főnöke, Elena, és brutális behajtója, Lado alulbecsüli a három barát közti megbonthatatlan köteléket, Ben és Chon - a korrupt DEA ügynök megbízhatatlan segítségével - látszólag megnyerhetetlen háborúba kezd a kartell ellen. És így beindulnak az egyre kegyetlenebb heccek és manőverek az egymásnak ütköző akaratok és érdekek barbár csatájában.
A fiatal színészek egyedül még nem vitték volna el a filmet, az igazi esszenciális élményt a mellékszerepekben felbukkanó, de a sztori szálait igazándiból mozgató, évtizedes zsenik jelentették. Salma Hayek tündökölt a maffiavezér (Elena) szerepében, de a legnagyobb fazon – sokadszorra eddigi filmjei sorában – Benicio Del Toro volt, aki Ladot személyesítette meg. Persze könnyű neki, hisz önmagában az arcjátéka olyan sokszínű, mint egy „utazó színház” összes színésze együttvéve. Nem véletlen, ő az egyik legnagyobb „arc” Hollywood karakterszínészei közül. John Travolta is már rég kiöregedett a szépfiú státuszból, és köpcössége az akciószerepeket se igazán engedi, magasodó homloka, egyre inkább kamionsofőrre hajazó arcberendezése pedig a komolyabb karaktereket zárja ki, de mindig akad rendező, aki úgy használja testi adottságait, hogy a hátrányokból előnyöket kovácsol. Nélküle is kevesebb volna ez a film.
A Vadállatok összes szereplője élete végéig hálás lehet Stone-nak, mert mindegyiküknek egy olyan oldalát mutatta meg, amely eddig rejtve volt. Valószínű, karrierjük is másfelé veheti eztán az irányt, ha ők is úgy akarják. De tudták ezt már akkor is, amikor igent mondtak neki, hisz Stone, ha alkot – amit nem tesz oly sűrűn: negyven éves karrierjébe, alig 25 film fért bele – akkor mindig valami új utat keres, nem a konvenciók mentén halad, hanem értéket kíván teremteni. Nem véletlen, hogy az egész film során építkezett: a karaktereket inkább lefelé építette, a nézőben viszont a jó iránti vágyat, értékrendet egyre erősebbé faragta. Hogy hová jut a mennyeien induló képsorokból, a mozikban kiderül…
