Mindenki más valahogyan, mindenki bolond egy picit, aki tökéletes, az nem normális. Közhelyek halmaza egyetlen összetett mondatban, a Napos oldal két órában foglalja össze mindezt.

Ezt is megértük, Bradley Cooper Oscar-jelölt lett. Nem érdemtelenül, bár tulajdonképp annyira nem is volt nehéz dolga. Csupán egy átlagos amerikait kellett megformálnia, aki a jóléti társadalom összes nyűgét, frusztrációját magára szedte, hogy ezt néha állatias módon adja ki magából.

Pat Solatano (Bradley Cooper) mindenét elvesztette - a házát, az állását, a feleségét. És most kénytelen újra a szüleihez (Robert De Niro, Jacki Weaver) költözni, miután nyolc hónapot töltött egy elmegyógyintézetben. Pat szeretné újra rendbe hozni az életét, pozitívan szemlélni a világot és szeretne újra összejönni ex-feleségével is. A szüleinek csak annyi a vágya, hogy Pat képes legyen ismét lábra állni a nehéz időszak után. Ám a dolgok még bonyolultabbá válnak, mikor Pat megismeri Tiffanyt (Jennifer Lawrence), a titokzatos fiatal lányt, aki szintén nem kevés problémával küszköd. Tiffany felajánlja Patnek, hogy segít neki visszahódítani egykori kedvesét, de csak akkor, ha cserébe majd ő is tesz érte valami nagyon fontosat. Mikorra pedig egyezségük kezd beteljesülni, meglepő módon azt tapasztalják, hogy felettébb közel kerültek egymáshoz, és talán a saját elrontott életükre is érvényes lesz a „minden rosszban van valami jó”- tézis.

Cooper mellett zseniális a női főszereplő, Jennifer Lawrence játéka is, aki szintúgy Oscar-jelöltté avanzsált a Napos oldalnak köszönhetően. Kettejük együttes nyomkeresése az élet napos oldala iránt, egyre inkább kivezeti a nézőt is az árnyékból, meglátjuk a fényt az alagútban. A remény csillog, hogy ha kicsit másnak, bolondnak érezzük magunkat ebben a világban, lehet, hogy nem velünk van a baj.

A Napos oldal nem átlagos romantikus vígjáték, még akkor sem, ha Coopert eddig zömmel ilyenekben láthattunk. Ezt erősíti Robert De Niro is, aki filmbéli apját alakítja szintén zseniálisan. Ebben az alkotásban fontos szerepe van a látnivalónak, de csak annyira, mint egy színházban. A szereplők játéka viszi előre a történetet, nincs szükség egyetlen speciális effektre, mozis trükkre ahhoz, hogy mind jobban hatása alá kerüljünk.

Talán nincs is nehezebb egy forgatókönyvnél, mint frappáns befejezést írni. Ennél már csak vászonra vinni komplikáltabb azt. A Napos oldal csak azért nem lesz ötcsillagos, mert a végére csak sikerült egy átlagos, szirupos amerikai mozi szintjére lemennie. Pedig, ha az utolsó néhány perc nem lett volna, akkor egyetlen zokszó nem jutott volna eszembe. Der így is csak azt tudom mondani, depresszió ellen ez a legjobb orvosság. Ha meg vidámság van, ettől csak fokozódik, úgyhogy duplán ajánlott.