A bűn relatív, nem mindig tudni hol a határ, hol laknak a rablók, és hol vannak a pandúrok. Néha pedig a törvények tesznek embereket törvényen kívülivé. Az élet nagy igazságai egy igaz történet alapján készült filmben, amely talán minden eddiginél realisztikusabban mutatja be a nagy gazdasági világválság korszakát.

Az 1930-as évek legújabb kori történelmünk gazdasági mélypontja volt, és amikor a pénz hatalma hanyatlik, a társadalmi rendek is felborulnak. A szegénység azonban még önmagában nem bűn, a megélhetési bűnözés viszont mindennapossá válik. Napjaink egyik legfenyegetőbb veszélye is valami hasonló, így különösen érdekes kortörténet a Fékezhetetlen: A Bondurant-fivérek, Forrest (Tom Hardy), Jack (Shia LaBeouf) és Howard (Jason Clarke) igazi legendának számítanak a Virginia állambeli Franklin megyében, hiszen a szesztilalom idején jól menő csempészüzletet tudhatnak magukénak. A jólét azonban veszélybe kerül, amikor feltűnik a színen Charles Rakes különleges ügynök (Guy Pearce), a törvény új ura, aki azonban korruptabb mindenkinél, és részesedést követel magának a fivérek üzletéből. Ők azonban nem hajtanak fejet senki előtt, így felveszik a harcot Rakes ellen. A baj azonban nem jár egyedül, így a testvérek közötti széthúzás is felüti fejét, mikor a legfiatalabb, Jack úgy dönt, saját csempészügyleteket bonyolít le Cricket nevű haverjával (Dane DeHaan), sőt, még az általa bálványozott helyi maffiafőnökkel, Floyd Bannerrel (Gary Oldman) is összeszűri a levet Forrest akarata ellenére. Amikor Forrest megsérül, már Jack számára is kiderül, hogy nem babra megy itt a játék. A testvérek végül egyesült erővel küzdenek a maffia és Rakes ellen, miközben két csinos hölgy, Maggie (Jessica Chastain) és Bertha (Mia Wasikowska) gondoskodnak arról, hogy hőseinknek még több veszítenivalója legyen.

Tom Hardy bár ezúttal is egy vérbeli nehézfiút alakít, de az eddigi szerepeihez képest most végre nem csak az izmait, hanem színészi képességeit is fitogtathatta. Megcsillanthatta tehetségét, amely a londoni kisszínházak színpadáról Hollywood végtelen porondjáig vezette. Ilyen zseniálisan még senki nem alakított marcona csempészt, akinek zord külseje csupán álca, egyfajta páncél a túléléshez, legbelül viszont egy tiszta szív lakozik. Shia Laeouf –nak jutott a „legkisebb fivér” szerepe. Az, aki a mesékben mindig a végletek embere. Most is nehéz eldönteni, a jó vagy a rossz legszélén áll-e az általa alakított karakter. Ahogy a fantázia világában, a valóságban is előfordul, hogy azé lesz a főszerep, akire a legkevésbé számítunk.

A Fékezhetetlenben Tom Hardy mellett talán Guy Pearce alakítja a legzseniálisabbat. Neki jutott a piperkőc különleges megbízott szerepe. Aki a rendcsinálás helyett előbb a pénzcsinálás mellett dönt, majd sorra rántja le a leplet aberrációiról, mintegy stációszerűen gyűrűzik az élete az őrület felé.

A mesékben a jó elnyeri a jutalmát, a rossz meg meglakol tetteiért. Hogy a valóságban a sors melyik irányba sodorja a szereplőinket fékezhetetlen módon, e remek filmből kiderül.

Kicsit rejtély, hogy megannyi csapda ellenére miért intézett magának mégis ultimátumot azzal Tony Gilroy, hogy negyedszerre is bevállalta a Bourne-sztorit.

A 2002-es Bourne-rejtély nagyot ütött, hisz talán épp (sokadszorra) tetőfokán volt James Bond jóvoltából a kémláz, így a megfelelő kémhatásban is bízva, jól jött egy újabb kém-franchise lehetősége. Az alkotók sem estek csapdába, így két évre rá már jöhetett is a folytatás, a Bourne-csapda. A 2007-es Bourne Ultimátum már talán tényleg egy kicsit ultimátumszerű lehetett: vagy csinálnak még egy kasszasikert, vagy vége. Mivel annak a sztori leírása is így kezdődött: „Csak el akart tűnni”, nehéz innen újabb folytatást venni. Mert Matt Damon-t hiába kapacitálták, negyedszerre már nem akaródzott neki Jason Bourne bőrébe bújni. 2, 3, 5, a folytatások között eltelt évek száma szinte részről-részre duplázódott. Fél évtized nagyon sok idő ahhoz, hogy Tony Gilroy Doug Liman és Paul Greengras  örökébe lépbe, negyedszerre már ne „csak” a forgatókönyv megírását, de a rendezést is magára vállalja.

Ebből kifolyólag egy kicsit „szerzői film” is lett, főképp az első harmadában próbál úgy mind többet elmagyarázni az előző három részből, hogy közben az akciószál is pöndörödjön rendesen. Jeremy Renner bajszos, szakállas túlélő specialistaként rögvest fejest ugrik a mély vízbe az elején, és végig küzd a hullámokkal. Leginkább a nézők hullámzó kedélyállapotával. Aki az eddigi Bourne-filmeket látta, azok számára is talán túl sok az adat az elején, a felétől viszont végleg új fejezet nyitódik. Az előzmény történet kapcsán rájövünk, itt egy új hős születik. Innentől pedig még inkább érzünk némi James Bond párhuzamot. Az ottani, lassan negyedszázhoz közelítő kollekcióban is mindig megújult a 007-es. Jason Bourne helyett Aaron Cross lett a fő karakter. Renner A bombák földjén című háborús alkotással robbant be a köztudatba, és azóta kirobbanthatatlan onnan. Akcióhősnek bombasztikus, és még hiteles is. Izomzatának kötelező, közeli vágóképezését egyelőre nem írta elő, sőt, kifejezetten emberi, hihető testalkattal csinál ámulatba ejtő akciókat. Ahogy pedig ez a sztori befejeződik, csodálkoznánk, ha az ötödik Bourne filmnek a Cross: (game) over címet adnák, mert a shownak mennie kell tovább…

Tavasz, a teremtő, a természetet élettel megtöltő.

A születéstől az első szerelemig tartó boldog gyermekkor

Amikor az ég és az emberi boldogság szinte még felhőtlen.

Aztán egyszer csak feltűnik a levegőben valami bárányszerű,

Virágporral szállított áhítat, a szerelem illata illan szívről-szívre.

Mint bibét a porzó méh, úgy dongja körbe a fiú tini szerelmét.

Az idilli tavaszi szellőből aztán egyszer csak hőség lesz,

Ahogy közeleg a felnőttkor, úgy gyülekeznek az izzasztó gondok.

A szerelemnek kettős a foganatja, előbb a házasság, aztán a gyermek.

Már ha nem jön derűre ború, és nem sodor el mindent a lélekben dúló háború.

Mert nem mindegy, hogy mennyire viharos a nyár, és utána milyen ősz jön.

Ha szerencsés vagy, ez lesz az arany középkor.

Már nem éget, de még nagyon is éltet a napsugár.

Ez az évszak rég nem olyan heves, de még csak ritkán deres.

Homlokod is őszbe borul, ahogy fakulnak körülötted a színek,

Úgy múlnak el fejed felől a vidám férfi évek.

Mire beköszönt az utolsó évszak, rájössz, hogy vénember lettél.

De nem mindegy, hogy a borús, téli estéken mire emlékszel majd vissza.

Ahogy éltél, szerettél, úgy és olyan szeretteiddel telnek majd utolsó éveid.

Ha szerencséd van, nem jön idejekorán az alkony,

Így mielőtt szemedet végleg lecsukod, a neked szánt sor(s)okat végigolvashatod.

(2012. szeptember 3.)

Ha, aki nem dolgozik, az is nem is ehet, akkor mi van a gyerekekkel?

Ha nem erőszak a disznótor, akkor miért nem éli túl a disznó is?

Ha minden csoda három napig tart, mi van a világ hét csodájával?

Ha mindenki a maga bőrét viszi a vásárra, miért élik általában túl a háborúkat a tábornokok?

Ha egy bolond (csak) százat csinál, akkor okos minden milliomos?

Nem nehéz Róma csodálójaként  lenyűgözni engem csupán azzal, ha szép vágóképekkel teszik tele az örök városban játszódó filmeket, de ha a történet is magával ragad, akkor bizony kellemes élményekkel, új értékekkel gazdagodva térhetek haza. Köszi, Woody, sokadszor!

Woody Allen lassan körbejárja Európát, Barcelona, Párizs után Rómának készített egy úti filmnek is beillő vígjátékot: John (Alec Baldwin), az ismert építész Rómában vakációzik, ahol fiatal korában már eltöltött egy kis időt. Amikor az egykori környékén sétálgat, találkozik egy Jack nevű fiatalemberrel (Jesse Eisenberg), akiben magára ismer. Miközben végignézi, ahogy Jack teljesen belezúg Monicába (Ellen Page), aki Sally nevű kedvesének (Greta Gerwig) kacér barátnője, John újraéli élete egyik legromantikusabban fájdalmas epizódját.
Ezzel párhuzamosan a nyugdíjba vonult operarendező Jerry (Woody Allen) feleségével, Phyllis-szel (Judy Davis) Rómába repül, hogy megismerkedjen lánya, Hayley (Alison Pill) olasz vőlegényével, Michelangelóval (Flavio Parenti). Jerry teljesen elképed, amikor Michelangelo temetkezési vállalkozóként dolgozó apja, Giancarlo (a neves tenor Fabio Armiliato) La Scalához méltó áriákat énekel zuhanyozás közben. Mivel meg van róla győződve, hogy az ilyen rendkívüli tehetségek nem maradhatnak ismeretlenek, Jerry megragadja a lehetőséget, hogy egyengetni kezdje Giancarlo karrierjét, és egyúttal újraélessze a sajátját.

Leopoldo Pisanello (Roberto Benigni) kivételesen unalmas pasas, aki egy reggel arra ébred, hogy ő Olaszország egyik leghíresebb embere, és hirtelen rengeteg kérdése támad, amiket nem tud megválaszolni. Hamarosan paparazzik szegődnek a nyomába, akik minden tettére magyarázatot várnak. Miközben Leopoldo lassacskán hozzászokik a rivaldafény csábító oldalához, rájön arra is, hogy mi a hírnév ára.

Eközben Antonio (Alessandro Tiberi) azért érkezik Rómába vidékről, hogy tündéri új feleségével, Millyvel (Alessandra Mastronardi) reményei szerint lenyűgözze végtelenül merev rokonait, hogy így végre hozzájusson egy sikkes nagyvárosi álláshoz. A véletlen azonban közbeszól, és egy komikus félreértésnek hála a pár kénytelen külön tölteni a napot. Antonio olyan helyzetbe keveredik, hogy egy idegen nőt (Penélope Cruz) a feleségeként mutat be másoknak, miközben Millynek elkezd udvarolni a legendás filmsztár, Luca Salta (Antonio Albanese).

Woody Allen ezúttal is remekül alkalmazza a rá oly jellemző elemeket: a teljesen hihető, valóságnak álcázott álomvilágot, az abszurditás határait súroló humort, amelyek mögött általában mindig nem kis malíciával ellátott társadalomkritika áll. Egy-egy kiszólás, a kolhoztévé, a bulvárvilágot a földbe döngölő Benigni által zseniálisan játszott karakter teszi teljessé zseniálissá az élményt. Ahogy maga a mester is zseni, és öröm, hogy visszatért a vászonra.

Nehéz eldönteni, Woody Allen szereti-e Rómát, és milyen viszonyt ápol az olaszokkal. Valószínű, ők kevésbé örülnek annak, hogy az örök város átlagos polgárát egy, a zuhany alatt operaáriákat éneklő, a balkonra alsótrikóban kiálló, az utcára pedig kopott, „másodkézből” való ruhákban járónak írja le. Miközben mutatja a másik oldalt is, a felső tízezret, akik méregdrága öltözékükkel tűnnek ki a társadalomból, aztán kiderül, hogy egy prosti köztük, és a plebejus réteg között a kapocs…

A film ahogy kezdődik, azt hihetnénk, hogy cikizni is szeretné talán egy kicsit Allen Rómát, de ahogy befejezi, egyértelmű, hogy nem. A zenével keretbe zárja, a záró képsorokkal pedig a legnagyobbak közé emeli Rómát. Ahogy ezt a filmjét is…

Ha sok beszédnek sok az alja, miért a politikusok kormányoznak?

Ha jobb a békesség, akkor általában miért a viták viszik előre a dolgokat?

Ha a bátraké a szerencse, miért gyáva jót adni oly sok gazdag?

Ha a baj nem jár egyedül, miért maradhatunk mégis igen könnyen egyedül a bajban?

Ha az élet szép, akkor miért mindig a halállal végződik?

Ha az ábrándozás az élet megrontója, akkor általában miért a nagyravágyok viszik előre a világot?

 A Total Recall egy generációval ezelőtt már nagyot dobott, most itt van a modernizált Az emlékmás, amely sztoriban bár ugyanaz, mégis merőben más, mint negyedszázaddal ezelőtti előde.

Először is, lecserélődtek a szereplők, Arnold Schwarzenegger helyett Colin Farrell lett a főhős, amitől máris emberibbé vált a sztori, hisz bár az ír színész sem épp egy csenevész gyerek, de mégsem testépítő, akiknek alakja inkább kétséget és néha undort keltő, sem mint szemet melengető. Nem csak Doug, hanem két „nője” is cserélődött. A nem jó fej Lori-t 22 éve az akkor (is) szuper szexi Sharon Stone testesítette meg, 2012-ben pedig Kate Beckinsale-nek jutott ez a szerep. Már csak a hajuk színe is értelmesebbé teszi ezt a döntést, még akkor is, ha állítólag Stone-nak IQ-ért elvileg nem kell sorba állnia, valahogy Beckinsale is természetesebb.

A legjelentősebb változást azonban Melina alakítása hozza, az 1990-es elődben a nevet magának szerezni nem különösebben tudó Rachel Ticotin játszotta a jó fej csajt, a felújított Az emlékmásban viszont Jessica Biel. Minőségi változás, nem vitás. A sztori is nagyot változott: A megvásárolható álommal végre elérhetővé válik a régi vágy: a világ olyan, amilyennek akarjuk. Csak ki kell fizetni. Isten hozott a Rekallnál, annál a cégnél, amely az álmokat emlékekké változtatja! Douglas Quaid (Colin Farrell) egyszerű gyári munkás – bár szereti gyönyörű feleségét (Kate Beckinsale), mégis valami többre vágyik a nyomasztó hétköznapoknál. Jelentkezik egy ígéretesnek tűnő vakációra: kéri, lássák el egy szuperkém emlékeivel. De a rutinműveletbe szörnyű hiba csúszik, és Quaidnek menekülnie kell, nyomában a rendőrséggel, melyet Cohaagen kancellár (Bryan Cranston) irányít. Quaid egy szabadságharcossal (Jessica Biel) szövetkezik, hogy megkeressék a földalatti ellenállás vezérét (Bill Nighy), kinek segítségével megfékezhetik Cohaagen ámokfutását. A képzelet és valóság határai összemosódnak, Quaid sorsa egy hajszálon múlik, miközben fokozatosan rájön, ki is ő valójában, és milyen végzet vár rá.

Vagyis, 1990-ben még a Marsig kellett utazni, hogy főgonosszal találkozzunk, a 2012-es, tehát egyre közelebbi jövőben már elég csak Londonig menni, és a baj nagyon is bolygón belül van. Len Wiseman két Underworld és a negyedik Die Hard után ismét egy akció dús mozit hozott össze. Sőt, a legakciósabbat, amit mostanában láthattunk. Nincs egyetlen pillanatnyi leállás sem, folyamatosan pörögnek az események, bonyolódnak a cselekmény szálai. Hogy a végére kisimulnak-e, a mozikban kiderül. A Total Recall rajongók arcán viszont tuti eltűnik majd minden ránc, mert a sztorit 2012-re nagyon ráncba szedték, és odatették magukat a készítők!

Aczél idegek kellene ahhoz, hogy azt a sok gréczységet,

Melyeket a magyar(i) oldalakon olvas az ember, ép ésszel átvészelje.

Egyik azt merte írni, ha még 10 métert tart a verseny,

Gyurta bizony logó orral a cél előtt elseggel.

Jahh kérem, nem érti, hogy az igazi versenyző felméri a távot,

A neki szánt hosszra koncentrálja erejét, így győzi le a világot.

Hogy is érthetné, hisz nekik nyolc (negyven) év nem volt elég,

De két éve már nagyon tudja a tutit és fújja a nemzetközi lufit.

A másik szerint meg égbekiáltó gennyesség

Olimpiai bajnokból lett államtitkárként a tévéstúdióban

Szurkolni és finoman magyarkodni,

De csak úgy, ahogy az új bajnok is jelezte, ez nem csak egyéni,

Hanem egy ország, sőt 15 milliónyi magyar sikere.

Van egy nevére kissé méltatlan, csak leírva magyar,

Magát a fél ország előtt indexre tevő,

Reggelente a saját maga által termelt epét evő

Aki, persze csupán viccből, visszavenne a dicsből.

Mert szerinte Gyurta nem érdemel oly nagy figyelmet,

Nem úgy az ő munkássága, címeres lett ő is,

Ökörbe szorult kézzel jelzem: méltán lett ő az új mém.

Gondolnám, hogy egy olimpia összehoz,

Legalább négyévente akad két hét,

Amikor a jobb és a bal egyesül,

Kéz a kézben örül, ha a mi fiúnknak világcsúccsal sikerül.

De nem, most már az olimpia is para,

Parasztsággal mocskolják be azt, ami színtiszta arany…

(2012. augusztus 3.)

Ezt is megértük, véget ér az előzmény trilógia, pontot téve minden idők legjobb Batman korszakára. Méltó mód, a legjobb filmmel az eddigiek közül.

A múlt heti szörnyű mészárlásról is muszáj megemlékeznünk, mindössze annyit: ha egy országban a Kinder-tojás tiltott csempészáru, de halálos lőfegyvert online áruházból viszont simán lehet rendelni, ott nem a filmesekkel, hanem valami egészen mással van baj. Egykoron, egy álarcba bújt magyar, Lugosi Béla, Batman jelmezére igencsak hajazó Drakula szerkóban meghódította a tengerentúlt, lerakva alapköveit annak a showbiznisz világhatalomnak, amelynek nevét ma áhítva sóhajtjuk: Hollywood. Ennek aranykorában senki nem akadt, aki élesre csiszoltatta volna szemfogait, hogy embereket harapdáljon, ahogy ez történt pár éve a valóságban. A világ azóta nagyot fordult, ahogy a Batman filmekkel is. Michael Keaton és George Clooney valószínű irigykedve karmolássza a mozisszék kárpitját, miközben orruk alá dörmögik: persze, ennyi speciális effekttel én is ilyen jó denevérember lettem volna. Merthogy Christian Bale piszok jó Bruce „Batman” Wayne. A legjobb mindközül. Ahogy Christopher Nolan is kellett ahhoz, hogy ez az „Eredet” história ilyen jóra sikerüljön.

Nolan trilógiájának befejező részében nyolc év telt el azóta, hogy egy szörnyű éjszakát követően Batman nyom nélkül eltűnt. Magára vállalta Harvey Dent államügyész minden vétkét, és a hősből üldözött bűnöző lett. Önfeláldozása azonban nem volt hiábavaló: a Dent-törvénynek köszönhetően Gotham békés várossá vált. Átmenetileg. A városban feltűnik egy macskajelmezes betörő (Anne Hathaway), aki sötét titkokat rejteget; és megérkezik Bane is, a különös álarcot viselő, gátlástalan bűnöző. Bruce Wayne féltve őrzött magánya nem tarthat örökké, a városnak ismét szüksége van a Sötét Lovagra. Ám a köpönyeg és az álarc ellenére úgy tűnik, Bane legyőzhetetlen.

A Felemelkedés közel három órás, de szinte repül az idő. Úgy telik el közel a harmada a filmnek, hogy inkább egy dráma bontakozik ki előttünk, sem mint minden idők egyik leglátványosabb akció-thrillerje. De amikor a látvány tör előre, akkor is van mögötte filozófia, elgondolkodtató mondanivaló. A rejtett poénok, a közönség felé kikacsintások pedig igazán zseniálissá teszik ezt az alkotást.

Szerencsére, Nolan nem csak dirigálni állt be, hanem klaviatúrát is ragadott. Minden bizonnyal ihletet nyert az előző rész óta tomboló gazdasági világválságból, az álarc mögé bújó, magukat a névtelenség legnevesebb költőjére hajazó névvel azonosító hackereken át a mindebből még mindig profitáló szűk elitig, akiket akár egyszer el is sodorhat a népharag. De ahogy eddig mindig a világtörténelemben, talán Gothamnek is lesz ellenszere az Apokalipszis elkerülésére. Ugye nem kell mondanunk, ez is áthallásos…

 Érezted már úgy, hogy te vagy a viccbéli,

Aki a híreket hallgatva sem jön rá,

Ő a hír alanya, és nem mindenki más?

Maga megy szembe a forgalommal,

És nem a többség sorolt rossz sávba a sors országútján?

Vagy lehet, mégis neki van igaza?

Fej tetejére állt volna a világ?

Miért is lennél az emberiség a PR-osa?

Akinek feladata elkendőzni minden hibát?

Lehetsz bár látszólag egyedül,

Lehet, hogy a te akaratod teljesül.

Nem biztos, hogy a többség az,

Aki mutatja a jó irányt.

Ezért is érdemes mindig felfelé nézni,

Mert ha a fejed felett az ég kékje,

Akkor nem te álltál fejre,

Bár ettől még a világ rendje nem áll helyre.

Bízz magadban és az általad választott útban,

Ne zavarjon, ha úgy érzed,

Kicsit sokan vannak neked útban.

Úton-útfélen gondolj rá,

Tiéd a jó irány, csak állj két talppal a földön…

(2012. július 25.)

Jó dolog az előzményfilm, főképp akkor, ha egy több évtizede íródó filmfolyamnak próbál elejét venni. A Pókembernél érzésem szerint erre még nem volt szükség, ezért inkább újraszőtt első részről van szó. Viszont csavarosabb, és erősebb a sztori vezérfonala, mint elődjénél.

Éppen egy évtizede, 2002-ben kezdték el szőni a Pókember sztorit. Behálózták vele az egész világot, minden idők egyik legsikeresebb filmes franchise-a lett. Végül összesen három rész készült belőle, a legutolsó öt esztendeje került a mozikba. Ahogy lenni szokott, rögvest a 2007-es bemutató után felröppent a hír, máris készül a negyedik. Aztán előbb Tobey Maguire, majd Sam Raimi rendező szállt ki, végül minden szereplő kicserélődött. Peter Parker bőrébe a szintén képregényes nevű és annál beszédesebb képű Andrew Garfield került, míg a Pókember szerelmét már nem a tini szerepekből kiöregedett Kirsten Dunst, hanem újkori alteregója, Emma Stone alakítja. Dögös csere mindkét fronton.

Hogy mitől csodálatos a Pókember, bevallom, nem tudom. De hogy vagányabb lett, az tuti. Maguire tényleg egy szemüveges él tanulónak tűnt, Garfield már inkább egy vagány mai késői kamasznak, aki pusztán lázadásból cserélte a kontaktlencsét okuláréra, egyébként meg egy talpig zsivány, akinek a vérében van a csínytevés, ugyanakkor helyén van a szíve, meg az esze.

Az alkotók szándéka a különös hős eredettörténetének celluloidra vetése volt. Ez a gyakorlatban annyit tesz, kicsivel korábbról indul a történet, már Peter Parker gyerekkorából is megtudhatunk néhány titkot.  
Aztán snitt, és onnantól mintha a 2002-es film újraszőtt, felturbózott, még több akcióval, látványelemmel behálózott változatát látnánk: Főhősünk ugyanúgy átlagos gimis srác. Kicsit magányosabb, kicsit szótlanabb a társainál – talán azért, mert a szülei még kiskorában eltűntek, és azóta Ben bácsikája (Martin Sheen) neveli. Ahogy közeledik a felnőttkor, Petert egyre jobban érdekli a múltja, hogy ki ő igazán és mi történhetett a szüleivel. Úgy érzi, titkok hálója veszi körül. Egyedül iskolai szerelmében (Emma Stone) bízhat.
Amikor megtalálja apja régi irattáskáját, meghökkentő dokumentumok kerülnek elől belőle: attól kezdve egészen másképpen látja magát és a világot. A nyomok az Oscorpba, az idősebb Parker régi társához, dr. Curt Connors (Rhys Ifans) laboratóriumába vezetnek. A tudós egy különleges gyíkkivonat-szerrel kezeli magát, és a mellékhatások szörnyszülötté teszik őt. A Pókember nem tehet mást: használni kezdi különleges képességeit, hogy legyőzze a Gyíkot.

A csodálatos Pókember legfőbb erénye, hogy tud élni a humor nyelvével is. Néhol talán épp egy-egy poénnal hidalták át azt, hogy még véletlenül se menjen át nagyon gyerekmesébe, netán gagyiba. Ennek elkerülésére persze garancia volt a Garfield – Stone kettős is, akik között sokkal erősebb a kémia, mint a Maguire – Dunst párosnál volt. Mondhatnánk, utóbbiaknak dunsztjuk sincs arról, milyen egy lángoló tini szerelem, előbbiek meg még a fizika törvényeit is képesek lennének megcáfolni az egymás iránti imádatból, és akkor még a biológiáról nem is beszéltünk. Bár lényegében erről szól az egész Pókember sztori. A fajok keveredése mellett azért a műfajok vegyülése is érezhető, hisz nem kicsit sci-fi, de azért szorult bele némi drámaiság is, a humor révén pedig néhol a vígjáték is eszébe jut az embernek. Összességében, ha nem is feltétlen csodálatos, de nagyon rendben van a „negyedik” Pókember film.

Régen ott állt minden város központjában a nagy sárga ház,

Oda zárták azokat, akiknél az átlagosnál nagyobb volt a fejbéli gáz.

Nagyot fordult azóta a világ, általánossá vált a dili,

Mára lehet, hogy már a normálház volna igazán idilli.

Pár éve még az értelmes gondolatokkal, és tudással teli ember,

Nem érezte magát egyre inkább elzárva egy verembe,

Övé volt a világ, életében alig találhatott bármi hibát,

Mára a normális gondolat inkább ellenszenv az, amit kivált.

Megváltozott az értékrend, már nem érték a rend,

A kivagyiság, a felszínesség, a semmittevés lett a trend.

Csak bízhatunk abban, hogy nem hoz még sötétebb állomást a menetrend.

Jó lenne, ha ismét helyére állna a világ, mert akkor lenne ismét rend.

Addig viszont a sárga ház gazdát cserél,

A bolond kint vígan elél,

A normális viszont menedéket keres,

Mert úgy érzi, odakint nem lehet most sikeres.

(2012. július 4.)

Animációs filmben ennyi akciójelenet talán még sosem volt, a Jégkorszak 4. javára írandó az is, hogy folytatásos társaival szemben nem fogyott még el a muníció, tudtak újat mutatni, például táncoló, harcos hörcsögök személyében.

A Jégkorszak 4. vicces, mint elődei, összehasonlítani érdemes, és méltó is erre. Természetesen a motkány továbbra is minden baj okozója, a kerettörténet mozgatórúgója: Meg persze ott vannak „régi cimboráink”, a lajhárral és kardfogú tigrissel nehezített a mamutcsalád. Bár közhely, de az idő a jégkorszakban sem áll meg: minden változik, és mindig jöhet néhány vad meglepetés. A táplálkozási láncra fittyet hányó három jó barát, Manny, Diego és Sid (a mamut, a kardfogú tigris és a lajhár) újból kénytelen vándorútra indulni: egy óriási földmozgás leszakít a kontinensről egy szigetet, és elválasztja őket a hordától. Jobb híján egy úszó jéghegyre költöznek, és új, hófehér hajójukon igyekeznek partra vergődni.
A trió a nyílt tengeren sem hazudtolja meg magát: a jég hátán is túlélnek, fura tengeri lények, új földrészek és őskalózok között vágják keresztül magukat, és közben egy percre sem veszítik el a humorérzéküket.
Még a motkány is viszontlátja imádott makkját – igaz, olyan körülmények között, melyre egy motkány sem készülhet fel.  

Zseniálisan ülő, eredeti poénok, váratlan fordulatok egész sora tarkítja a Jégkorszak negyedik részét. Érdemes akár többször is megnézni, hisz a rejtett gegek talán elsőre nem is találnak mindenkinél célba…

Nincs új a nap alatt, vagy mégis? Kapott már egész estés musicalemléket az ABBA együttes, a Mindörökké rock kapcsán is az első gondolatunk az volt, hogy Mamma mia…

Merthogy elsőre nehezen emészthető, pontosabban habkönnyű popcorn ízt érzünk, épp ettől fura: csupa flitter, meg csillogás, jahh, meg kőkemény zúzás. A kerettörténet szerint a rock örök és halhatatlan – de volt egy évtized, amikor a szokásosnál is több élet volt benne. Az volt a hosszú haj, a lángoló szólógitár, a zsúfolt klubok, a nagy rocklegendák kora.

Los Angeles, 1987: Stacee Jaxx-et (Tom Cruise) még életében istenné avatták rajongói. Ő a nők bálványa, a színpad császára, aki nagy tetkókkal, félmeztelenül tombol zenekarával a színpadon – egy különleges klubban, ahol a rock ellenségei és hívei végül megvívják majd csatájukat. Stacee és a többi rocker el van szánva, hogy nem enged a szenteskedőknek és az unalmas csend híveinek: nekik a show, a hangerő és a korláttalanság az igazi otthonuk.
A rocklegendák történetét a Def Leppard, Joan Jett, a Journey, a Foreigner, a Bon Jovi, a Night Ranger, a REO Speedwagon, Pat Benatar, a Twisted Sister, a Poison, a Whitesnake és sok más halhatatlan banda zenéje festi alá.

Az ember hajlamos volna belefeledkezni kedvenc örökzöld slágereibe, de a rendező gondoskodik róla, hogy átlagosan 5-6 percenként egy-egy kínos pillanattal kizökkentsen a rockkal átitatott áhítatból. A zene szuper, a Sláger Rádió forog sírjában, pedig már rég a Mátrix túloldalán keresi Neo-t. De mégis, nekünk magyaroknak az 1998-2009 közötti Megapartyk korszaka juthat eszünkbe, amikor 15-20 éves késéssel mi is megkaptuk a rockot, persze csak úgy „lájtosan”, bikinis fiúkkal, meg bálnákról éneklő lábbelikkel. De az a miénk volt, még most is az, csak kicsit sárgább, savanyúbb.

Ezért várom már előre hüledezve „kritikus társaim” magyaros írásait a Mindörökké rock című filmről, mint akik citromba harapnak, fanyalogva, fintorogva fogadják majd ezt a rock paródiát. Pedig, már csak az tisztelet érdemel, ahogy Tom Cruise – felettébb gyatrán ugyan – de felvállalja egy idült alkoholista rocksztár szerepét, ahogy Alec Baldwin és Russell Brand összemelegednek, vagy Paul Giamatti, aki oly élethűen formázza meg a simlis zenei producert, hogy az ember már szinte Arany Zsiráfokat lát maga körül, meg nemzeti „tincseket”, és ne feledkezzünk a fiatal színészekről sem meg, akik élettel töltik meg a kivénhedt rockereket alakító, öregedőben lévő sztárok hadától hemzsegő filmet.

A Mindörökké rock a musicalek mémje, minden kifordított benne, annyira abszurd, hogy már a természetesség látszatát kelti. A legütősebb poén pedig a vége felé hangzik el, méghozzá a Hollywood felirat tetején. Különösen saját plakátjaik és aranylemezeik tövében alvó, honi popsztároknak ajánlom. A filmet meg mindazoknak, akik szeretik a rockzenét, és akkor érzik jól magukat, ha egyébként sokra hivatott, hovatovább Oscar-díja színészek égetik magukat, de jelentem, tudatosan. Ezért (is) kajálják egész sokan ezt a filmet a tengerentúlon. Tán egy popcorn-kóla kombót nekünk is megér…

A szavak nem pusztán betűk halmaza,

Bennük rejlik a gondolat hatalma.

Van, ami szóra sem érdemes,

És van, ami egyetlen szótól lehet lényeges.

 Ha gyilkos a mondanivaló, a szavakkal ölni lehet,

Ha érzelmes a gondolat, pusztán szavakkal ölelhetsz.

A szavakkal kavarhatsz, bármit is akarhatsz,

Nincs az a karhatalom, amely a gondolat felett őrködhet.

A szavak végtelen tavak a gondolatok mezején.

Betűk tengere, amely talaja néha a parttalan vita,

Máskor pedig egyetlen táborrá kovácsoló verbális egység.

Lehet, zrika, vita, intrika, taktika,

Mindnek a jó szó lehet a nyitja.

Lelked titka, néha szavakba nem önthető,

Az érzelem néha túlmutat az értelmen,

De bármi is legyen a fejedben,

Bízz benne, hogy szavakkal körbeírható.

A világ jó szóra vágyik, ez lehet az össznépi nyugtató.

(2012. június 20.)