Üssön meg engem John McClane, ha nem felfokozott izgalommal mentem el szerda este a Die Hard ötödik részének díszbemutatójára. A nem mindennapi idegállapot nem csak az illusztris vendégeknek szólt. Bruce Willis nagy kedvenc, az is maradt.

1988-ban, amikor a székesfehérvári Vörösmarty moziból hazafelé tartva a virágágyások szélén egyensúlyozva, egyikről a másikra ugorva játszottam „dihárdost”, örök nyomot hagyott bennem John McClane ökle, vagy inkább humora. Negyedszázada, zsenge tiniként, a szülők tiltása ellenére néztem meg ezt az elsőt.  A ma ifjúsága ennél sokkal vadabb mozikra is immunis már. Éppen ezért a Die Hard – Drágább, mint az életed tökéletes élvezetéhez kell egy csipetnyi nosztalgia. Igaz, a Die Hard „újoncok” se unatkozzák végig a bő másfél órát. Csak egy példa: minden idők egyik leghosszabb autós üldözős jelenetében nagyon odatette magát a stáb. A látványos akciójelenetek díszleteként pedig felbukkan csodálatos fővárosunk, Moszkvának maszkírozva, a vértől is vörösen, dögösen.

John Moore-nak köszönjük, hogy méltó mód nyúlt a Die Hard mítoszhoz. Tovább fényesítette az akciófilmek egyik koronázatlan királyát. A negyedik rész modernizálási kísérlete után Bruce Willis ismét visszatért oda, ahol a legjobban érzi magát John McClane bőrében, a csatamezőre:

Főhősünk igazi New York-i zsaru: kopott, fáradt, de a humora és a bátorsága a legváratlanabb helyzetekben sem hagyja cserben. John McClane hadnagy (Bruce Willis) megtudja, hogy a fia, Jack (Jai Courtney) bajba került Moszkvában, és bár régóta nem beszélnek egymással, habozás nélkül a segítségére siet - és természetesen a küzdelem legközepében találja magát.
McClane többnyire véletlenül keveredik a terroristák útjába, a fia viszont mindig tudja, mit csinál: és ő sem ijed meg könnyen. Két generáció együtt száll szembe a lehetetlennel: New Yorktól Moszkváig és tovább, egészen Csernobilig...

A Die Hard ötödik része kihagyhatatlan. Ha talán már kicsit nehézkesebben is gyárt örökéletű szlogeneket, mint elődei, ebben is zseniális párbeszédek teszik emlékezetessé az összképet. Az enyhe önirónia, amit a hatvanhoz közelítő Willis hozzátesz, maga a tökély.

Ahogy le a kalappal a magyar stáb előtt is. Egyrészről, olyan, mint ha Hollywoodban forgatták volna, Másrészről, legyünk arra büszkék, hogy a Valentin-napon esedékes „szinte világpremieren” (néhány ázsiai ország és Belgium nézői már pár napja élvezhetik az alkotást) nézők milliói ismerkedhetnek meg hazánk sztárjaival. Igenis nagy dolog, hogy a rosszfiúk között felbukkan Ganxsta Zolee, Árpa Attila, hogy Kamarás Iván nem épp ártatlan moszkvai terepjárósként kerül összetűzésbe a főhőssel. Tőle még azt is irigylem most, hogy személyesen is megismerkedett John McClane öklével, még ha meglehetősen rapid is volt a spontán „randi”. De Isten engem úgy segéljen, nem hasonlótól tartva nem mertem rosszat írni a filmről…

Döbbenetes élményt nyújtott az Egyesült állatok. Egyrészről, végre egy animációs film, ami nem a tengerentúlról jött, ráadásképp ez a kivitelezésében egyáltalán nem tükröződött, mondanivalójában pedig klasszisokkal jobb bármilyen heves-jeges hollywoodi szuperprodukciónál.

Lenyűgöző, már-már szinte élethű képi világ, karakteres szereplők (ha lehet ilyet egy rajzolt hős esetén írni), cseppet sem karikatúra, inkább nagyon is gondosan megrajzolt, eltervezett történet. Amihez ráadásul a magyar címadás ezúttal még jobban hozzá is tesz, az eredeti, szabadfordítású címhez képest (Állatok nagygyűlése) ugyanis az Egyesült állatok több mint találó. Elsőre a plakát félrevezető, hihetnénk, hogy napjaink szuperhős egyesítő (lásd: A öt legenda, Fantasztikus négyes) korszakában ez valamiféle ide az összes eddigi animációs kedvencet, és gyűrjük őket egyetlen, innentől szinte biztosan semmitmondó filmbe, arccal a kassza felé jelszóval. De nem, az Egyesült állatok az elejétől a végéig lebilincselő. Komoly üzenetekkel, jól felépített karakterekkel, zseniális történetvezetéssel:

A forró Afrika szavannáin minden állat egyetlen dolgon töri a fejét: vajon hova tűnt az a sok víz? Hiszen évekkel ezelőtt még ott voltak a folyók és patakok, melyek a távoli hegyekből csörgedeztek alá a völgyekbe. Egyre növekvő szomjuk aztán komoly aggodalommá válik, főként mióta az utolsó megmaradt vízlelőhelyet rivális bölény- és orrszarvú csordák őrzik. Így a bátor szurikáta, Billy és legjobb haverja, a jámbor oroszlán, Socrates úgy döntenek: megkeresik a vizet. Billy egyúttal fiának is szeretne imponálni a kalanddal, minden vágya, hogy sarja büszke legyen rá. Útközben találkoznak a gall kakassal, Charlesszal, aki egy szedett-vedett csapatot vezet Afrikába: egy jegesmedve hölgyet, egy kengurut, egy tasmán ördögöt és két galapagosi teknőst. Mivel távoli otthonuk elpusztult, abban reménykednek, hogy új otthonra lelnek az Okavango deltatorkolatánál. Természetesen az ember már ide is betolakodott: az itt épült luxusüdülő vezetője, Smith felhúzatott egy hatalmas gátat, amivel minden vizet saját létesítményhez tud vezetni. Az állatok felháborodásukban konferenciát szerveznek. Angie, a bölcs elefánt mindenkit összehív: kis és nagy állatot egyaránt, hiszen itt az ideje, hogy az állatok visszavágjanak. És amikor hív a természet, akkor bizony menni kell!

Ahogy haladunk előre, és kezdünk egyre jobban szimpatizálni állati voltukban is sokkal emberibb hőseinkkel, akik inkább az embereket tüntetik fel négylábúnak. A vége pedig olyan üzenettel bír, amelyeket talán a gyerekek még nem is érthetik meg. Az őket elkísérő szülőknek viszont kutya kötelességük ezt elmagyarázni nekik!

Mindenki más valahogyan, mindenki bolond egy picit, aki tökéletes, az nem normális. Közhelyek halmaza egyetlen összetett mondatban, a Napos oldal két órában foglalja össze mindezt.

Ezt is megértük, Bradley Cooper Oscar-jelölt lett. Nem érdemtelenül, bár tulajdonképp annyira nem is volt nehéz dolga. Csupán egy átlagos amerikait kellett megformálnia, aki a jóléti társadalom összes nyűgét, frusztrációját magára szedte, hogy ezt néha állatias módon adja ki magából.

Pat Solatano (Bradley Cooper) mindenét elvesztette - a házát, az állását, a feleségét. És most kénytelen újra a szüleihez (Robert De Niro, Jacki Weaver) költözni, miután nyolc hónapot töltött egy elmegyógyintézetben. Pat szeretné újra rendbe hozni az életét, pozitívan szemlélni a világot és szeretne újra összejönni ex-feleségével is. A szüleinek csak annyi a vágya, hogy Pat képes legyen ismét lábra állni a nehéz időszak után. Ám a dolgok még bonyolultabbá válnak, mikor Pat megismeri Tiffanyt (Jennifer Lawrence), a titokzatos fiatal lányt, aki szintén nem kevés problémával küszköd. Tiffany felajánlja Patnek, hogy segít neki visszahódítani egykori kedvesét, de csak akkor, ha cserébe majd ő is tesz érte valami nagyon fontosat. Mikorra pedig egyezségük kezd beteljesülni, meglepő módon azt tapasztalják, hogy felettébb közel kerültek egymáshoz, és talán a saját elrontott életükre is érvényes lesz a „minden rosszban van valami jó”- tézis.

Cooper mellett zseniális a női főszereplő, Jennifer Lawrence játéka is, aki szintúgy Oscar-jelöltté avanzsált a Napos oldalnak köszönhetően. Kettejük együttes nyomkeresése az élet napos oldala iránt, egyre inkább kivezeti a nézőt is az árnyékból, meglátjuk a fényt az alagútban. A remény csillog, hogy ha kicsit másnak, bolondnak érezzük magunkat ebben a világban, lehet, hogy nem velünk van a baj.

A Napos oldal nem átlagos romantikus vígjáték, még akkor sem, ha Coopert eddig zömmel ilyenekben láthattunk. Ezt erősíti Robert De Niro is, aki filmbéli apját alakítja szintén zseniálisan. Ebben az alkotásban fontos szerepe van a látnivalónak, de csak annyira, mint egy színházban. A szereplők játéka viszi előre a történetet, nincs szükség egyetlen speciális effektre, mozis trükkre ahhoz, hogy mind jobban hatása alá kerüljünk.

Talán nincs is nehezebb egy forgatókönyvnél, mint frappáns befejezést írni. Ennél már csak vászonra vinni komplikáltabb azt. A Napos oldal csak azért nem lesz ötcsillagos, mert a végére csak sikerült egy átlagos, szirupos amerikai mozi szintjére lemennie. Pedig, ha az utolsó néhány perc nem lett volna, akkor egyetlen zokszó nem jutott volna eszembe. Der így is csak azt tudom mondani, depresszió ellen ez a legjobb orvosság. Ha meg vidámság van, ettől csak fokozódik, úgyhogy duplán ajánlott.

Egy film, amely egyszerre tanít meg értékelni a civilizáció összes előnyét, és arra, hogy a szeretetnél nincs fontosabb, mindeközben még erősebbre szövi a fejlett világgal való kapcsolatunkat. Ugyanakkor arra is rádöbbent, minden csak viszonylagos, a földi Paradicsom valakiknek egész más jelent.

A világtól egy gát által elválasztva, elfeledett, de erős közösségben él a hatéves Hushpuppy (Quvenzhané Wallis). Édesanyja rég eltűnt, imádott édesapja, a bárdolatlan Wink (Dwight Henry) pedig az alkohol rabja, így a kislány teljesen magára marad az elszigeteltségben. Mivel a társasága csak néhány szelíd vadállat, az élet számára nem más, mint a természet mozgó, lélegző, morgó dolgainak törékeny hálója. Ha pedig ezekben a jelenségekben zavar támad, az veszélyezteti az egész világegyetem harmóniáját.

Amikor százévente előforduló hatalmas vihar kavarja fel az öbölváros körüli nyugodt vizeket, nemcsak az édesapa betegszik meg hirtelen, de régen kihalt ördögi lények támadnak fel fagyott sírjukból, hogy rettegésbe taszítsák a Földet. Hushpuppy tanúja lesz az elemek pusztító erejének és megpróbál mindenre és mindenkire vigyázni, aki kedves a számára. Célja, hogy helyreállítsa az egykori idillt és ezzel megmentse haldokló apját. A kis hősnek így korán meg kell tanulnia, hogyan állítsa meg a megállíthatatlant, amely gigantikus erővel csap le a világra.

A messzi dél vadjai átír bennünk számos konvenciót. A sárban épült bádogváros szinte biblikus értelmet nyer. Főhősünk szemszögéből ez a beszűkült világ jelenti a mindenséget, magát a Paradicsomot. Aztán, amikor ebből szabadul, érzi, tudja, hogy kicsit hamis volt a prófécia, mégis, meg-meg tér eredeti hitéhez. Sajnos, mindössze ketten ültünk a teremben, pedig a pénzre kihegyezett világunkban, az amerikai álmokat szövögető társadalomban nagyon is jó tükör ez, pontosabban ablak, a valóságra. A film nem véletlenül kapott négy Oscar-jelölést a minap, Quvenzhané Wallis pedig könnyen a legfiatalabb Aranyszobrocska tulajdonos lehet másfél hónap múlva, hisz még a kilenc és felediket sem tölti be a február 24-ei gálán, ahol maga is jelölt. Ha nyer, Tatum O´Neal  örökébe lép, aki 10 évesen és 148 naposan, a Papírhold női mellékszereplőjeként 1973-ban kapott Oscar-díjat. Nem érdemtelenül, A messzi dél vadjai tőle igazán jó.

Szomorú, hogy mindössze ketten voltunk a teremben, igaz, egy deles vetítést választottunk. Pedig akár kötelezővé is lehetne tenni Benh Zeitlin filmjét. Rádöbbent arra, hogy mennyi mindent sárba tiprunk a földi jólét iránti vágyakozásunk közben. Miközben a világ nagyobbik felében a filmben látott bádogváros is maga lenne a Mennyország. Ott, ahol az anyagi javak másodlagosak, érdekes módon első a szeretet, és még ha az ösztönből fakadó erő elsőre kicsit nyers is, mégis finoman járja át lelkünk egészét A messzi dél vadjai története.

Nehéz sorsú a magyar, a világon sokan rúgnak, ütnek felé, mégis az övéit marja. Ahelyett, hogy összetartana, széthúz, pedig az egység erejében hinni nem is kell embernek lenni, hisz ezt még a marha is tudja. Persze a közösséggel nem egyenlő a csordaszellem. Osztd meg és uralkodj, szól a régi bölcsesség. Csak nem eszméltünk rá, hogy ez inkább önteltség. Diktátorok, hatalommániások hamis szava, amely a hatalmuk erősítéséhez kell. Velük egy követ fújni bűn, ha önös célból teszed, majdhogynem halálos. Gyilkos kórt terjeszteni már-már terrorista cselekedet, egy nemzetet szétverni alantas érdekek mentén pedig megbocsáthatatlan.

Milliónyi árkon-bokron kellett már együtt átgázolnunk, hogy fennmaradjunk, továbbra is büszkén kiálthassuk, itt vagyunk, élünk, még ha sokszor más is az aktuális világpolitikai cél. Tatár, török, osztrák, francia, orosz, porosz, szerb, román, csehszlovák, német, szovjet, angol, amerikai, mind először barátként mutatkozott, hogy aztán az első alkalommal hátba döfjön minket. Ártatlan lélekkel hiszünk a jóban ezer éve. Amióta államalapítóink hazatértek, az amúgy is egyedülálló démoszunkat, egy még magasabb szintre emelték. Száz éve már lassan, hogy darabokra szakították országunkat a nagyurak, barbár népeket ránk uszítva. Miközben nálunk a többség könyveket forgatott szabadidejében, a paraszti sorban lévők műveltsége a lázadók vezetőivel vetekedett, addig odaát a kapa is fegyverré vált. Mindegy mivel, csak ütni a magyart, könyv helyett csak könny maradt.

Lassan negyedszázada már, hogy egy szebb kor eljövetelében bízva levetettük utolsó hivatalos rabigánkat. Elvben társaink, gyakorlatilag megszállóink búcsút intettek Záhonynál. Demagógnak hangzik elsőre, de igaz: közben Hegyeshalomnál egy másik elvben társ csapat vágta le a szögesdrótokat és lépte át sietve a határt. Tán nem véletlen, hogy azóta inkább Mohács jutott többször az eszünkbe. Mert vész van, nem is kicsi. Az elmúlt száz évben legalább háromszor verték szét a kultúránkat, kardot döftek nemzeti öntudatunkból táplálkozó, közös magyar szívünkbe, a magyar vér inkább letörlendő volt az arcokról, mintsem büszkeség. Mindez idő alatt, a szörnyű tettek kiagyalói, irányítói nemzetükben inkább erősödtek. Mert merje ma valaki egy franciának azt mondani, hogy csupán európai és nem francia. Egy németnek, hogy mindössze világpolgár. Egy taljánnak, hogy mit „olaszkodik” annyira.

Mi, Európa olvasztótégelye, a tatárok óta fogadtunk be idegen nációkat, tiszta szívvel. Egy ideig előnyünkre is vált, mindegy volt, hogy a szomszéd sváb, olasz vagy tirpák, együtt építettük e hazát. Ha nem is volt közös az ima, lehetett barát katolikus és zsidó. Nem szólta le senki az evangélikusok vagy reformátusok puritánságát, ahogy ők sem nézték le a más közösségbe járókat. Mert tudták, hogy van egy még nagyobb közös halmaz, az utca mindenkié, a templomok, zsinagógák kapui arra nyílnak, és mindkét oldalról nyitottak. Ki- és belépni – egy rövid, és annál szörnyűségesebb időszak kivételével – az elmúlt jó kétszáz évben már szinte szabadon lehetett.

Mindezek ellenére, vagy pont ezek miatt lehettünk minden országnál erősebb nemzet. Mert nem csak a nációk, velük együtt a tudás is összpontosult. Keveredtünk nem csak a társaságban. A szerelem a hovatartozásra nincs tekintettel, így vegyülhetett hosszú generációk óta a sokféle vérség. Mind igazi honpolgár, ha magyarnak vallja magát. Mivel egyek voltak ősapáink, mindenki ereiben ott csörgedezik Árpád vére.

Nem véletlenül vagyunk mi Isten kiválasztott népe. Az egyetlen ország, amely az Egyháztól kapta koronáját. Ahol nem nemesi kiváltság, arisztokrata belügy volt a királyság. Mindenkori vezetőnket a nép választotta, az ország nevében uralkodott, irányította dolgainkat. Nem véletlen a nosztalgia, néppártibbnak tűnik ez, mint a görögök és rómaiak által feltalált – de ott is hamar megbukott – demokrácia.

Persze az elmúlt száz évben is volt több „nagyfőnök”, akinek mindenáron hódolni kellett. Legtöbbjüket nem a nép emelte a hatalomba, hanem aljas mód odacsalták magukat.

Ez a sok csalfaság vezetett oda, hogy ma már magyarnak lenni sokak szemében kínos. Bár nagy a jólét, ahogy egy újklasszikus is mondta, mégis, minden szebb, jobb, ami nem határon belüli. Gyorséttermekbe járunk, idegen országok termékeit imádjuk, miközben a hazait lenézzük, lesajnáljuk. Szinte remegve vágyunk külföldre utazni, hogy aztán ott megcsodáljuk, mennyire jó franciának, olasznak, spanyolnak lenni. Imádjuk az ételeiket, legjobban azt szeretjük, ha olyan helyre tévedünk, ahol nem csak az ízek hazaiak, hanem a vendégek is, mert úgy igazán homogén. Korzóikon sétálva üzletről-üzletre csapódunk. Nem is értjük, miért a helyi márkák boltjaiba térnek be a helybeliek, miközben ott a sok, számunkra is ismert világmárka. Aztán hazatérve nosztalgiával gondolunk vissza arra, milyen jó volna, ha mi is így élnénk.

Volna olyan korzónk, ahol a magyar áruk boltjai vannak többségben, terek, ahol sorra nyílnak a hazai ízeket előnyben részesítő éttermek. A gyorskajálda maradhatna a rohanós hétköznapokra, de ott se lenne baj, ha lenne köztük egynehány magyaros.

Szintén csodáljuk, hogy tud megélni annyiféle népség egymás mellett békében. Pedig nincs nagy titok: hazaszeretet és asszimiláció a két kulcsszó. Aki helyinek született, már kora gyerekkorától arra nevelődött, hogy szeresse hazáját, aki pedig már tudatánál volt, amikor oda költözött, igyekezett minél hamarább beilleszkedni, helyivé válni.

A rendszerváltoztatás óta nálunk ez inkább fordítva történik. A hazai ipar elsorvadt, a felhalmozott adósságot az állami vagyon kiárusításával, elzálogosításával próbáltuk fedezni. Nem vitás, az ebben lehetőséget látó világcégek sok jót hoztak, munkahelyeket teremtettek, életben tartották valamennyire a gazdaságunkat. Ugyanakkor kineveltek lassan két generációt, akinek már nincs magyarságtudata, aki a szülei által olyannyira vágyott nyugat iránti nosztalgián nőtt fel, így imád mindent, ami világmárka, és gagyizza mindazt, ami magyar. Aki jó munkához szinte csak akkor juthat, ha jobban beszél idegenül, mint saját nyelvén. Ha valakinek a gyarmat szó jut eszébe, a szó szoros értelmében téved, mert mi küldtük a meghívót, és önként mentünk hozzájuk dolgozni. Munkát, kenyeret kapunk tőlük immáron két évtizede. Ha azonban a szellemi „megszállást” nézzük, az ideológiákat, elveket, akkor bizony behódoltunk. Kevés hely van a világon, ahol a hazai terméket törvénnyel kellene védeni. Azért mondjuk egyre több mindenre, hogy hungarikum, mert így akarjuk megvédeni, ami a még a miénk.

De lehet ezt úgy, hogy az árok lassan szakadékká mélyül? Lehet úgy, hogy ismét az a vezetőt téma, ki milyen náció, felekezet tagja? Már sajnos nem az számít, hogy hová születtünk, és hová tartunk, hanem hogy hová tartozunk. Bal és jobb lett az irány, de tényleg nincs közös út? Tényleg kérdés, hogy lehet-e enyém az olimpiai bajnok, ha Fankadelit hallgat? Ha úgy érzi, ki kell állnia valamelyik oldal mellett, mert az elveihez az áll közelebb, de én ezzel esetleg nem értek egyet? Utálnom, vagy szeretnem kell a Nemzeti Színház régi- vagy új igazgatóját, pusztán azért, mert egyiküket kisajátította a politika? Zsigerből kell utálnom Kossuth-díjasokat csupán azért, mert balról vagy jobbról közelít a politikához? Tényleg ez a legnagyobb bajunk 2013-ban? Nem!

Balfácánok azok, akik azt gondolják, nem érdemlünk jobb sorsot ennél! Épp ezért javaslom mindenkinek, gondolkodjon, mielőtt bármit tenne! A legfontosabb pedig, hogy merjünk magyarok lenni, büszkék ezeréves nemzetünkre. Merjük felvállalni, hogy a világ legjobbjait adjuk, legyen szó tudományról, művészetről, kultúráról, sportról vagy épp csak a hétköznapi emberekről. Mert szorgos nép vagyunk, kevés ilyen van a világon, ezen a kontinensen pedig talán egy kezünk is elég, hogy sorstársainkat sorra vegyük…

2013. január 5.

Kegyetlen nagy közhely, de ennél jobban nem lehetne összefoglalni Richard Gere legújabb filmjének mondanivalóját, amely a heti premierek közül az egyik legjobb, ha az ember gondolkodni is szeret mozizás közben.

A Végzetes hazugságok megmozgatja a fantáziát, mert egyrészről van benne nem is csipetnyi Tőzsdecápák, egy parányi Megszólít az éjszaka, és még vagy tucatnyi, korábban már látott hollywoodi produkció legjobb részeinek esszenciája. Pedig a történet elsőre átlagos:

Robert Miller (Richard Gere) a New York-i befektető-mágnás 60. születésnapját ünnepli - első látásra Ő a mintaképe az üzletben és családi életben egyaránt sikeres amerikai embernek. A színfalak mögött azonban Miller kétségbeesetten próbálja eladni birodalmát egy nagy banknak, mielőtt bárki rájönne, hogy csalással szerezte vagyonát. Egy végzetes hiba kényszerhelyzetbe hozza, és miután egy nyomozó gyanakvását is felkelti, Miller versenyfutásba kezd az idővel és olyan döntés elé kerül, ami még saját, kétes erkölcsének határát is súrolja.

Amitől mindez mégis egyedivé válik, egyrészről Nicolas Jarecki, akinek ez az első komolyabb rendezése, és egyben saját maga jegyzi a forgatókönyvet is, másrészről Richard Gere és Susan Sarandon párosa. Akik nagy valószínűséggel ezerszer átgondolták, hogy egy még nevet nem szerzett direktorra bízzák magukat, hisz ezzel csak ők veszíthettek. De inkább mindenki nyert, Jarecki egy sikerfilmmel debütálhatott a hollywoodi mozirengetegben, a két színészóriás pedig egy abszolút filmes pedigrét javító alakítást. Rég volt ennyire Gere zseniális színészi képességeire kihegyezve egy dráma, és Sarandon számára is hálás volt a neki jutott tulajdonképpeni a női főszerepnek álcázott karakter megformálása.

Jarecki, ahogy említettük, nem csak rendezte, hanem meg is írta a film forgatókönyvét. És milyen jól: ahogy haladunk előre a történetben, úgy csapódunk egyik oldalról a másikba. Mert bár a nyitó képsorokban „főhősünk” elmondja, hogy az életben öt dolog számít igazán: a pénz, pénz, pénz, pénz és a pénz, és egy ideig el is hisszük, hogy igaza van, hogy aztán egy parányi villanásra úgy gondoljuk, na nem, van, amit már anyagiakkal nem lehet elintézni. Ekkor jönnek újabb, egészen váratlan fordulatok. Hogy végül melyik oldalon maradunk, az talán csak rajtunk múlik. A befejezést ugyanis többféleképp is lehet értelmezni. Abban azonban szerintem minden Végzetes hazugságok néző egyet fog érteni, hogy a pénz nem boldogít. Bár ahogy Julia Roberts (igen, Richard Gere egykori partnere…) mondta: még mindig jobb egy limuzinban sírni, mint a villamoson…

Volt kor, amikor tagadták, megszentségtelenítették.

Hófehér tisztaságát holmi gúnynévvel szürkítették.

Tagadták az Istent, ugyanúgy gyermeke születését.

Pogányságuknál csak tudatlanságuk volt mélyebb.

Emiatt lett Szent Karácsonyból Fenyőfa ünnep.

Jézuska helyett meg jött a Gyed Moróz, magyarul Télapó.

Szerencsére a házakba nem tört be az agitáció.

A szeretet és a család ünnepét el nem vehették.

Bár a népek a Csendes éjt félve énekelték.

Mert volt, akit a szomszédjai feljelentették.

Ahogy az I. Világégés közepette a Szerémségben,

Úgy itthon sem dúlt harc a lelki szegénységben,

Ezen a szent napon egyetlen vércsepp sem látszott a havon.

Még az Andrássy 60-ban sem dolgoztak a verőlegények.

A rabokkal, ha csak egy estére is, de meghitten lettek testvérek.

Ezen az éjjelen frász helyett ajándékot hozott a csengő.

Még akkor is, amikor forintra váltott a pengő.

Az értéket akkor még nem a mérték jelentette.

Szalon helyett csak kocka lehetett a cukor a sztaniolban.

Már az ünnep volt, ha netán hús is lehetett a vacsorában.

Átkosnak hívjuk, még ha a végére meg is enyhült.

Előbb a Mikulás, aztán Jézus az ünnepi körbe ismét bekerült.

Már nem titkon, hanem vígan ünnepelhetett a magyar.

Karácsonyi akcióktól, olcsó ajándékoktól volt vidám a barakk.

Isten háza is kinyílhatott, titokban már kondulhatott éjfélkor a harang.

Negyven év nagy idő, agymosásra egy generációnak bőven elég.

Huszonöt év már több mint a fele, mégse olyan semmi, mint réges-rég.

A Karácsony már nem a családoké, hanem a kereskedelmi láncoké.

Egymást tapossuk, hogy ajándékok után kajtassunk.

Legszentebb ünnepünk vásárlási versennyé silányult.

A halvány reménysugár egy rém képében érkezett.

Még akkor is, ha ehhez a válság nevű katarzis kellett.

A családoknak ismét öröm, ha együtt lehetnek.

A szeretetet egyre kevésbé pénzben mérik.

Az emberek elsősorban a békét, nyugalmat kérik.

Mert ünnepelnek ám a barikád mindkét oldalán, csakúgy, mint 1914-ben.

Ha valaki eltolná a szekeret, rajta az országot megosztó emberekkel,

Bízvást látnánk a világot kerekebbnek, a vitákból pedig megoldások kerekednek.

Ajkunkat hagyja el tehát minden nap imádság, ne legyen a béke kiváltság,

Mert akkor lesz ismét Szent a Karácsony, és minden ember a barátunk.

2012. december 24.

Mindenkinek jár a boldogság, még ha furcsa párokat is szül emiatt az élet. Meg a mindenkinek van keresztje, és néha még arra is van ideje, hogy mással cipeltesse közhely-átalakítás is eszünkbe juthat Szajki Péter új filmje kapcsán.

A rendező néhány évvel ezelőtt már elkápráztatta a szakmát az Intim fejlövés című vígjátékával, most pedig egy kicsit újraértelmezve, a populárisabb vizekre evezve kedvenc karaktereit, megalkotta első közönségfilmjét. A Nejem, nőm, csajom első félórája az igazi vízválasztó, aki azt kibírja, utána egy igen kellemes csalódás éri: ez a film jó! Az elején ugyanis csak az udvariasság, a magyar filmek iránt érzett kitüntetett tisztelet, no meg a „csak nem lehet ez ennyire rossz, ilyen sok remek színésszel” megérzés tartott a mozi teremben. De megérte kivárni, mert a második, hosszabb etap már igazi felüdülést jelentett. A francia filmekre jellemző vígjátéki klisék helyébe eredeti poénok, nagyon is magyaros képek kerültek.

Helgának, a sztár-műsorvezetőnek egyre gyanúsabb, hogy sármos szerelme nem engedi át a hálószobája küszöbén. Vera nem szeretne választ adni férjének a nagy kérdésre: vajon kire ütött ez a gyerek? Szilvi, a holtomiglan-holtodiglan kimondására vágyó fiatal nő egy különös parti kellős közepén találja magát jövendőbelijével. Flóra pedig nyomozni kezd exrendőr bátyja segítségével, hogy megtudja hittantanár férjének féltett titkát.

 Négy nő, négy szerelem, négy kapcsolat bontakozik ki előttünk ebben a könnyed, szórakoztató filmben, mely megannyi félreértett helyzetet, és humoros fordulatot tartogat.

Schell Judit és Rudolf Péter párosa maga a megtestesült profizmus, mégis, ők voltak talán a legtermészetesebbek. Stohl András és Gubik Ági tűz és víz karakterileg, de pont ezért lett ez a tökéletes választás, hisz a történetben is csak látszat a köztük lévő harmónia.

A legnehezebb, de egyben leghálásabb feladat Schmied Zoltánra hárult, de volt elég bőr, nem csak az arcán, hogy ezt kellő alázattal, sőt, zseniális színészi játékkal vállalja be.

A Nejem, nőm, csajom amolyan két ünnep közötti, mit csináljunk, ha már láttuk a heti főpremiert, de még mennénk moziba program. Nem kötelező, de kár lenne kihagyni…

Vannak történetek, amelyek filmmért kiáltanak, a Pi élete bár ilyen, mégis nagyon merész vállalkozás volt mozira adaptálni. Kétség nem fér hozzá, Yann Martel csodálatos művéhez sokkal méltóbb rendezőt nem találhatott volna Ang Lee személyében.

Napjaink talán leghíresebb kanadai írója alig tíz éve írta meg a Booker-díjat kiérdemelt regényét, és máris a filmtörténet részévé vált. A Pi élete kultikus darab lesz. A Túl a barátságon Oscar-díjas rendezője a tőle megszokott módon „nyúlt hozzá” a történethez. A lehető legtökéletesebben próbált úgy hű maradni, hogy közben saját gondolatait is hozzáadta.

Suraj Sharma személyében egy elsőfilmes, indiai színészt választott a főszerepre. Ezzel pedig tovább segítette a nézőket abban, hogy aki netán nem olvasta a könyvet, őt se ragadja el az ismert arcok kavalkádja, hanem álmodjon együtt az alkotókkal. Rohanó világunkban egyre kevesebbet olvasunk, de talán most azoknak sincs mit sajnálni, akik „csak” a film segítségével találkoznak ezzel a hihetetlen utazás történetével. Lee ugyanis mesterien álmodta meg helyettünk is ezt a világot.

A rövid sztori: egy különös indiai kamasz fiú, Pi - aki egyszerre hindi, keresztény és mohamedán - mesés megpróbáltatásait beszéli el: a srác egyebek közt 200 napot tölt a tengeren hánykódva egy mentőcsónakban együtt egy zebrával, egy orángutánnal és egy bengáli tigrissel.

Ha egy két órás film egyik legfontosabb helyszíne egy, a végtelen óceán közepén hánykolódó mentőcsónak, akkor oda bizony zseni rendező kell. Mert lehet az útitárs bármilyen vadállat, lecsaphat a természet összes létező elemi ereje egyszerre hősünkre, ahhoz, hogy ez ne legyen unalmas, Ang Lee a megoldás. Jelentem, egyetlen percre nem volt az. Pont annyiszor lassította le a történet folyását, ahányszor szükség volt arra, hogy kicsinyes, rohanó világunkból kirántson minket, hogy aztán a vásznon is gyorsan felpörgő eseményekkel rádöbbentsen minket: az élet sokkal többet ér annál, mint sem, hogy elfecséreljük a mindennapok kicsinyes acsarkodásaiban.

Bár a világ talán összes közhelyét is fel lehetne sorolni a Pi élete kapcsán, mint család, szeretet, barátság, az élet rendje, az örök igazságok, de mégse közhelyes egyetlen pillanatra sem. A Pi élete kötelező, az időzítés pedig nem is lehetne jobb: mert egy szebb, új világ képe körvonalazódik benne: ott, ahol az értékek egész mást jelentenek, mint holmi anyagi javak…

Újraírja mindazt, amit az életről gondolunk!

Volt egy álma, magát benne tíz év múlva régésznek látta.

Ifjú lelke hajtotta előre, övé lesz a dicsőség, nem csak esztendőre.

Lehunyt szeme előtt megjelent híres kutatóként,

Akinek neve fennmarad örökre.

Mint egy világlátott Indiana Jones, az Akadémia elit körében.

Az álmomnak a keretszámok vetettek véget.

Mi végre nem tudta akkor még,

De az adott évben felvett régészek száma

Nem volt több, mindössze négy.

Ki látott még ilyen égbekiáltó igazságtalanságot?!

Hiába lehetett az ötödik legjobb a sorban,

Ez már nem volt elég az egyetemre az adott korban.

Bár tudta titkon, nincs annyi rom és nyom,

Amely után kellene, hogy több kutakodjon.

Nem keseredett el, elment inkább dolgozni,

Hogy egy év múlva ismét eljöjjön próbálkozni.

Vizsgáig vizslatta az egyéb lehetőségeket,

Hogy ha netán megint lecsúszna,

Ne érezze ugyanazt az esendőséget.

Bár másodjára már hétszeres volt az esély,

Mégsem ütötte meg a lécet, támadt is a kétely:

Biztos neki ez a régészet?

Vagy térjen végre észre?!

Kétségek közt őrlődve telt a következő esztendeje.

Három a magyar igazság, gondolta, most vagy soha kiáltotta.

A története e ponton még nem volt mesés,

Harmadszorra is jött a pofára esés.

De ekkor megfogadta, ez a bukás lesz a végső.

Tudta, hogy ha más lesz a cél, kevésbé lesz meredek a lépcső.

Közben az alkalmi munkáját úgy megszerette,

Hogy egy életre tervezett már felette.

Továbbra is tudós szeretett volna lenni,

Immáron választott szakmájában.

Ezért dolgozott éjt nappallá téve a saját kis birodalmában.

Az utcán mind többen köszöntek neki előre,

Az ismeretlen is ismerősként tisztelte.

Nem tett ő mást, mint naponta ételt adott az éhezőknek.

A rómaiak által két igazán fontos közül, ő szolgáltatta a kenyeret.

Szolgált ő egyszerre pékségében

A vevők és alkalmazottak kegyére.

2012. december 19.

Kedves Világ, szerinted vége?

Lezárul egy rossz korszak végre?

A sok háború és viszály mi végre?

Milliárdnyi ember áhítozik a békére!

Ahol a pénz, ott a hatalom?

Mire ez az istentelen fiskális uradalom?

Nem számít már a becsület, a tisztelet?

Az anyagiasságban végleg odalett a hazaszeretet…

Elmennénk akár örökre?

Azt hisszük, hogy kint bekerülhetünk jobb körökbe?

Mi végre az egységes világrend, ha a világpolgár sehová se kötődne?

Világ, legyen végre rend, és globális béke!

Nem hiszel a majáknak?

A hamis prófétáknak?

Éled tovább a nihiled?

Tedd, ha ezt jónak hiszed…

De Világ, hidd el, rendnek kellene már lennie.

Ahol nem a pénz, hanem az erkölcs a hatalom.

Ahol a tudás számít, és nem a pénzen szerzett jogok.

Ahol a jó öröklődik, a rossz pedig végleg eltűnik.

Világ, mikor lesz szerinted ennek a kornak végre vége?

Mikor jön rá a Föld összes lakója, a pénz az élet nyaklója?

Pórázon tart, rabszolgává tesz, megmételyez.

De nem mindenható, van nála is magasabb hatalom.

Mondogasd hát sokat: megtörténhet a csoda, ha akarom!

2012. december 16.

Nagyon vártam már ezt a filmet, ebben a rohanó, értékvesztő, felszínes világban óriási szükség van a mesékre. Leginkább azokra, amelyek nevelnek, terelnek, jobb emberré tesznek. Tolkien csodálatos művei ilyenek.

Peter Jackson A gyűrűk ura trilógia után most előzményeket meséli el három részben. Az első, A hobbit: Váratlan utazás igazán csodálatosra sikeredett. A zseniális rendező ügyelt arra, hogy Tolkien álomvilága a lehető legeredetibb módon kerüljön a vászonra. Ha hozzá is tett, ízlésesen tette, ha a zseniális filológus élne még, maga is elégedetten ülne be a mozikba. Mi pedig gyermeki izgalommal, mert ez a mi mesénk. Egy csodálatos világról játszódik, amely csak elsőre idilli. Hamar kiderül, hogy itt is legalább annyi gonosz, vagy veszély leselkedik ránk, mint a való életben. A hobbitok és a törpök élete meglehetősen kalandos irányt vesz:

Hatvan évvel járunk A Gyűrűk Ura történetének kezdete előtt. A békésen éldegélő Zsákos Bilbó (Martin Freeman) akaratlan kalandba kényszerül: Szürke Gandalf (Ian McKellen) tűnik elő a semmiből, s szervezi be őt egy váratlan utazásba, melynek során tizenhárom törppel és azok legendás vezetőjével, Tölgypajzsos Thorinnal együtt kell visszakövetelniük az elveszett Törp Királyságot, Erebort a rettegett sárkánytól, Smaugtól. Utazásuk temérdek veszélyes földön át vezet, találkoznak koboldokkal, orkokkal, halálos vargokkal, óriáspókokkal, alakváltókkal és mágusokkal. S noha végső céljuk a keletre fekvő Magányos Hegyet övező sivár vidék, előbb ki kell menekülniük a kobold alagutakból, ahol Bilbó találkozik azzal a lénnyel, aki örökre megváltoztatja az életét... Gollammal. Itt, a földalatti tó partján, egyedül Gollammal, a szerény Bilbó nem csak arra jön rá, hogy bátorsága és furfangja még őt magát is meglepi, egyszersmind megszállottjává válik Gollam „drágaszágának”, a titokzatos gyűrűnek, amely kiszámíthatatlan és hasznos tulajdonságokkal bír. Egy kicsiny aranygyűrű, amely egész Középfölde sorsára hatással lesz, és amelyről Bilbó ekkor még semmit sem tud.

A nyitó etap szinte a regény szövegét egy az egyben felhasználva mutatja be a karaktereket, mintegy elindítva a trilógiát, és utólagos iránytűt is adva A gyűrűk ura rajongóinak. A szemünk előtt épülnek fel hőseink jellemei. Az első kaland gigantikus, egyetlen percre sem hagyja lankadni a figyelmet. Aki átengedi magát Tolkien varázsának, csodálatos két és fél órában lesz része. A hobbit 3D-ben élvezhető igazán, így válhatunk mi is a mese résztvevőjévé.

Mondhatni törperős kezdés, a bemutatón a leginkább lehúzó kritika is az volt: „nagyon szépen megcsinálták, bár a sok csatajelenet miatt kicsit unalmas volt”. Való igaz, a játékidő elsőre soknak tűnik, de egy olyan regényt megfilmesíteni, amelynek minden sora eredeti, amihez foghatót csak keveset álmodtak papírra, ott bizony az eredetihez való hűség evidencia. Hiába felszínes, rohanó, értékvesztő a világunk, A hobbit visszaadhat valamit az önbecsülésünkből. Jóra taníthat, mert a bátorság, az összetartás, a bajtársiság örök értékek. Még ha épp kiveszni is látszanak, de ilyen korok már voltak a történelemben, mégis itt vagyunk. Ahogy ott leszünk jövőre, meg 2014-ben is az év végén a mozikban, epekedve várva a két folytatást!

Ha vannak regényhősök, akkor az ellentéteik is léteznek, és minden bizonnyal ők a regényszörnyek. A Sinister valami hasonlót igyekszik elmesélni, megspékelve, hogy a képzelet néha szörnyű valósággá válhat. Vagy mégsem?

Adott az egy(siker)könyves írónk, aki nem tudja eldönteni, élete fő műve volt-e a Véres Kentucky, vagy van még benne több bestseller. Az Ethan Hawke által megszemélyesített főszereplő (se nem hős, se nem szörny, átlagos pacák elsőre) heppje, hogy mindig oda költözik, ahol az aktuálisan írott regénye játszódik. Ezzel csak két gond van, hogy megtörtént bűnesetekről ír, és hogy a családját is magával rángatja. Igen, ez lesz majd az egyik konfliktusforrás, és nem nehéz kitalálni, a fő csavar is erre alapszik.

A filmben utolsó (?) könyvének születését nézhetjük végig. Ahogy lenni szokott, már-már idilli az indító állapot, csak az a néhány rosszalló pillantás, odavetett utalás ne lenne a mellékszereplők részéről. Aztán szép lassan, de biztosan együtt utazunk Hawke karakterével az őrület határán. Nyomozása egyre borzasztóbb dolgokat tár fel, közben meg saját és idegen démonokkal is meg kell küzdenie. Hogy lesz-e a karaktergyilkosság, a végére derül ki.

Ethan-en rengeteg múlik, mivel 70 százalékban ő van a középpontban, így neki kell végigvinni a sztorit. Scott Derrickson rendező mint ha egy kicsit el is feledkezett volna a többiekről, mert a főszereplő női partnere, Juliet Rylance finoman szólva sem a legkeresettebb hollywoodi színésznők egyike. A Sinister óta tudom is már ennek az okát… Sajnos játéka hatással volt Hawke-ra ugyanúgy. Egy rémisztős horror esetén az utolsó öt percben megrémülni, akkor is csak egyetlen pillanatra összerezdülve nem túl költséghatékony. Finoman szólva is elgondolkodtató, hogy a mozijegy ára jó befektetés volt-e. Mert ennyi frász egy Hupikék Törpikék alatt is éri az embert, nem beszélve a Grimm-bármelyikről, amelyek a Sinisterhez képest, még a Fűrészt is tutira felülmúlja.

Akkor meg mi végre? Kérdezhetnénk okkal. Nos, a vége azért elgondolkodtató, és egy nem várt fordulatot hoz. A vége főcím pedig finom utalásokat tesz arra, hogy a filmben megjelenő gonosz után akár a „gugli” segítségével utána is járhatnánk. Így lehetnénk félelem-mítosztanilag okosabbak…

Valójában, amikor valakit bolondnak kiáltunk ki,

Könnyen lehet, hogy saját butaságunkat leplezzük.

Hallgatni arany, mondja az évszázados bölcsesség.

Nagy baj az, ha az értelem hiánya kihajlik a beszédből.

Okosabb lettél volna, ha hallgatsz, szól mindez maiul.

Némasággal butaságot is takargathatsz, de csak röviden.

Mert nyújtózni csak addig lehet, ameddig a takaró ér.

Előbb-utóbb szólni kell, de nem mindegy, mit és hogyan.

Aki nagyot mond, aztán keveset mutat,

Előbb-utóbb a hazugságból nem talál kiutat.

Ész, értelem ráció, ellenfelük a verbális pankráció.

Olyan triumvirátus, amelytől retteg minden sután buta.

Ott van az igazság, ahol az ész diadalmaskodik.

A félelem meg arra, ahol valaki erőszakkal hatalmaskodik.

Ahol szavakból épül a fundamentum,

Ott érvényesülhet mindkét testamentum.

Hittel, ésszel, érvekkel épül az évezredes birodalom.

Benne a buták is megférnek, ha megtérnek…

Nem is lehetne aktuálisabb egy újabb közelgő, vagy már kitört közel-keleti háború idején az Arg-akció premierje. Elgondolkodtat pro és kontra. Segít megérteni néhány dolgot, ugyanakkor nem a politikával foglalkozik, a felszínnel, hanem az ilyen helyzetekben általában ártatlanul, vagy érdemtelenül túlságosan bűnhődő „kisember” oldaláról mutatja be az igaz történeten alapuló sztorit.

Persze mindezt azért kellő pátosszal, hősként beállítva az amerikai szereplőket:

1979. Irán forrong. A Sah elmenekül, az utcákon hatalmas tömeg - a forradalom új, megjósolhatatlan változásokat ígér. November 4-én a feltüzelt tömeg megostromolja az Egyesült Államok teheráni követségét, és túszul ejti az ott dolgozó 52 amerikai diplomatát: az ő sorsuk, hosszú raboskodásuk és a megmentésükre szervezett katonai akció sokáig megtöltötte a világ újságjainak címlapjait.

De valamiről senki nem beszél. A követség feldúlása során hat amerikainak sikerül megszöknie, és elrejtőznie. Ám ők is és az otthoniak is tudják: csupán napok, esetleg órák kérdése, hogy a nyomukra akadjanak, és talán végezzenek velük. Az ellenséges, paranoid országban reménytelen a helyzetük.

A CIA egy „beszivárgási szakértője”, Tony Mendez (Ben Affleck) előáll egy mentőakció tervével. A terv kockázatos és végrehajthatatlan

Mondanánk, hogy Ben Affleck egyedül viszi el az egészet, de akkor nem lenne jó rendező és főszereplő egyben. Éppen ezért duplán ügyelt arra, hogy az általa alakított „főhős” inkább a mellékkarakterek jellemét erősítse, és ne fordítva történjen. Igyekezett kor- és a történethez is hű maradni. Az elején említett pátoszosság is csak nyomelemeiben érzékelhető, mert mindezt kellő iróniával ellensúlyozta, amely leginkább a szereplők párbeszédében köszön vissza.

Az Argó-akció természetesen nem foglal állást politikai kérdésekben. Nem is igyekszik általánosságban sem megértetni, mi történt 30 esztendeje Iránban, és nagyjából mi folyik azóta is abban a térségben. Az utcajeleneteket, a helybeliek ábrázolását inkább arra használja, hogy megmutassa, milyen lehet ez a világ egy ott élő, abban naponta rettegni kényszerülő „idegennek”, akit népe, „fajtája” miatt gyűlölnek, kollektív bűnösnek kikiáltva, nem törődve egyéni tetteivel.

Az Argo-akció segít azt is megértetni, a titkosszolgálat nem egyenlő a James Bond filmekkel. Egy-egy akció általában sokkal izzadtságosabb, mint ahogy azt a 007-es sztorik mesélik. És ami talán ennél is fontosabb, sokkal hétköznapibbak. Legtöbbször szó sincs szuperizmos, szuperkütyükkel felszerelkezett ügynökökről, sokkal inkább köpcös pacákokról, akiknél fejben dől el minden. Az Argo-akciónál is ez történt, persze a terepen ettől még minden másképp történhet, mint ahogy azt elképzelték…

David Mitchell regénye lenyűgözte a világot, Tom Tykwer, Andy Wachowski és Lana Wachowski pedig még tovább álmodta ezt a képzeletbeli világot.

Az eleve elrendeltetés, a predesztináció, a lélekvándorlás, a minden életnek van egy nemes célja. Mind-mind az emberiséget már évszázadok óta foglalkoztató közhelyek, pont ezért nehéz ezt a témát újszerűen megközelíteni. Mitchellnek könyvével sikerült, a három rendező pedig jól adaptálta mindazt, amit olvasott, képzelőerejük kibontotta a sztorit, és zseniálisan festette a vászonra. Ehhez persze kellettek a producerek is, akik nem sajnálták a legjobb színészeket összegyűjteni a Felhőatlaszthoz. Két Oscar-díjas színészé a főszerep, nem csodálkoznánk, ha Tom Hanks és Halle Berry neve ismét ott szerepelne az Aranyszobrocskára várományosok listáján. Igaz, ez csak akkor lehet teljes elismerés, ha a maszkmestereket is díjazzák, mert az érdem közös. Illetve jár majd a taps a mellékszereplőknek is, Hugh Grant, Susan Sarandon, Ben Whishaw, Keith David, James D´Arcy vagy épp Hugo Weaving  neve akár önállóan is húzóerő lenne, de együtt olyan hatással bírnak, hogy a film kihagyása lehetetlen minden mozirajongó számára.

Néhány mondatban leírni mindazt, amit a Felhőatlasz nyújt, lehetetlen. A sztori röviden mit sem árul el arról az összetett gondolatvilágról, amely az eredeti szerző fejéből kipattant:

hogyan hatnak egymásra az emberi életek, a tettek és azok következményei a múltból kiindulva a jelenen át egészen a jövőig? Minden mindennel összefügg? Akció, rejtély és romantika szövi át a történetet, melyben egy gyilkos hőssé alakul át, egy egyszerű jótett pedig forradalmat inspirál a távoli jövőben.

A vizualitás minden eszközét kihasználja a Felhőatlasz, ugyanakkor nem véletlenül említettük a maszkmestereket, akik a legősibb” vizuális trükkök tudói. Hisz már az ókorban is álarcot viseltek a színészek, hogy a szerepükhöz legideálisabb arcot ölthessék magukra. Azóta persze tökéletesedett a technika, álarcból maszk lett, méghozzá néha olyan, hogy az anyja sem ismer rá elsőre az adott szereplőre. Nem véletlen, hogy a film stáblistája egyben összefoglalója is a sok-sok megszemélyesített alakoknak, amelyek egy-egy színészhez köthetőek. De ne higgyük, hogy nélkülük ez ment volna, mindegyikükhöz tökéletes belsőt is kölcsönöztek, így lett kerek egész a Felhőatlasz. Tipikusan az a film, amelyet érdemes többször is megnézni. Hisz nem elég azt követni, melyik színész épp kit játszik az adott színen, az idősíkok változását értelmezni, mindezek tetejébe a kerettörténet azonos, bármely korban is járjunk. Olyan összetett alkotás, amelyhez talán nem dőreség Madách Imre, Az ember tragédiáját hasonlítani, ahol szintén több koron, több színen át követhetjük végig az emberiség sorsát. A Felhőatlasz talán nem ennyire összetett, és inkább a végítéletre koncentrál, de aki nagyon figyel, a fő üzenetet megtalálja benne…

Ismét befejeződik egy nagy sorozat, de hogy a címben feltett kérdésre melyik lesz a helyes válasz, csak a mozikban derül majd ki.

Bella Swan, Edward Cullen vagy épp Jacob Black még egyszer utoljára (?) nedveket csalnak az ember legváltozatosabb testtájaira, mert végre kiderül, hogyan zárul a filmtörténelem legvéresebb romantikus története. Eme felvetésre persze harapnak a rajongók, mondván ócska szóvicc, és tényleg: igazuk van, mert tulajdonképp szó sincs itt vérről, hisz a vámpíroknak olyan már nincs a pucájukban. A történet ott folytatódik, ahol pont esztendeje félbe szakadt: Bella (Kristen Stewart) miután életet adott lányának, Rensmee-nek, megerősödve és új képességek birtokában, vámpírként tér magához. Végre beteljesedett amire mindig is vágyott: vámpírként élheti életét Edward oldalán. A boldogságukat azonban hamarosan megzavarja a Volturik tanácsa, akik azt állítják, a Cullenek vétettek a vámpírtörvények ellen. Úgy vélik, hogy Bella és Edward (Robert Pattinson) gyermeke halhatatlan, természetfeletti képességeit születése után kapta, ezért a gyermeknek meg kell halnia.
A Volturik csak a kínálkozó alaklomra vártak, hogy örökre leszámolhassanak a Cullenekkel. Edward Jacobbal (Taylor Lautner) az oldalán szövetségeseket gyűjt, hogy együtt küzdjenek meg a Volturikkal a mindent eldöntő, utolsó nagy csatában, ahol már nem csak családja, hanem a vámpírok és a vérfarkasok sorsa a tét.

Gyorsul a világ, mert míg a James Bond 50 éve, a Star Wars 35 éve írja véget nem érő történelmét, Harry Potternek már csak egy évtized jutott, az Alkonyatnak pedig elég volt négy esztendő, hogy pontot tegyen a sztorija végére. Az „elődök” nagy előnye, hogy számos nagyszerű színészt adtak a filmiparnak, az Alkonyat-saga viszont e téren is újat hozott: e nélkül is ragyogni képes. Kristen Stewart négy év alatt sem lett jobb színésznő, sőt, igazából nem lett az egyáltalán. Valahogy mindig a torkán akad a falat, Hófehérnek is állt már, de ott nem volt szüksége harapásra, hiába, még a klasszikust is másképp alakítja, bár ez már legkevésbé sem az ő hibája. Ahogy talán Robert Pattinson sem tehet róla, hogy övé a filmtörténelem egyik legidétlenebb vigyora, amiből akadt bőven a vámpíros lagziján, és most, a Hajnalhasadás második felvonásán is. Taylor Lautner babaarccal akciózott már egyet az Alkonyat közben, ettől pedig máris a Nagyfiúk (2.) társaságába is bekerült. Hogy lesz-e belőle, vagy bármelyik Alkonyat felfedezettből nagy színész, majd valamikor pályájuk delelőjén kiderül.

De szerencsére az Alkonyat nem a főszereplőktől, hanem a mellékkaraktereket alakítóktól igazán jó, például Michael Sheentől, na meg a zsebkendőfogyasztó, könnyfakasztó sztoritól. Utóbbi persze inkább a lányoknak szól, viszont jó hír: igazi randis film lett az Alkonyat befejezése. Dúskál ugyanis az akciójelenetekben, így azon pasik, akik párjukat „csupán elkísérik”, és még „sosem láttak” egyetlen Alkonyat filmet, nos, ők sem unatkoznak majd. Csak aztán a végén nehogy az egész hatása alatt azt mondják, hogy hűha, de kemény csaj lett ez a Bella. Rácsodálkozás egyébként lesz, nem is egy, a vége felé egy igazán zseniális, de ezt már tessék megnézni a mozikban!

ERŐ: a legősibb, nem igényel tudást, érzelem és hit nélkül is vezérel.

Sokszor a félelem ellen használjuk, nemes célt ritkán talál magának.

Aki erőből szerez hatalmat, nem tud maga mögött igazi birodalmat.

Az erő pillanatnyi, múlandó, mint maga az ember.

Aki birtokolja, az erőnyerő, de élete végén ritkán lesz nála a marsallbot.

FÉLELEM: néha a nyers erő okozza, máskor pedig elég hozzá egyetlen rossz érzés.

Nem jó tanácsadó, sokszor félrevisz, de kellő hittel legyőzhető.

Félni mégis jó, mert ha kellőképp tartunk valamitől, nem ijedünk meg tőle.

Hinni kell, hogy legyőzhető, kell hozzá a lelki erő.

Az utóbbi már nem is annyira múló szeszély, akár lehet örök erény.

ÉRZELEM: Lehet, maga a félelem, vagy épp az erőből fakadó halhatatlanság érzete.

Akárhogy is, a lélekből fakad, amilyen a forrása, olyan lesz a virága.

Minden embernek van saját világa, kinek a félelem, kinek az érzelem a teremtője.

Nem csupán megérzés világi nagyságokat is legyőző erő lehet a lélek nagysága.

Ám akit csupán ez vezérel, kevésbé hisz, és még kevesebbet tud, így messzire nem jut.

HIT: erősebb, mint a félelem, valami jóban hinni már maga az értelem.

Aki hisz, nincs egyedül, vele van a Teremtő, a földöntúli- és a lelki erő.

Cselekedni igazán csak hittel lehet, az emberi tett így lehet isteni.

A hit összeköt, közösséget kovácsol. Márpedig, egységben az erő.

Ebben hinni csodálatos, és minden félelmet elemi erővel pusztító érzelem.

TUDÁS: talán a legfélelmetesebb és legnagyobb földi hatalom.

Halandó sosem lehet a teljes tudás birtokában, ez csupán isteni kiváltság.

Mégis, a földi halandó annál erősebb, minél többet birtokol belőle.

Aki tudatosan cselekszik, kevésbé fél, hisz nincs számára ismeretlen.

Ha mégis, kellő erőt érez annak legyőzéséhez, tudja, tapasztalva tanul.

Az új ismeretek viszik őt a jó irányába, még ha meg is tér élete végére.

ISTEN: maga a teremtő, nincs nála nagyobb erő birtoklója.

Gondolattal, félelem nélkül, teli hittel világokat teremt, és ha kell, romba dönt.

Övé a hatalom, az ország, minden földi- és azon túli jó.

Az isteni erő élteti a hitet, belőle táplálkozik minden Istenfélő.

Mindenek tudója, földöntúli erő birtoklója, a hit, az érzelem és az értelem forrása.

A hat tulajdonság együtt pedig maga az emberi HATalom.

Egy teljes emberi élethez mind együtt kellhet igazán.

Ekkor lesz földi létünk egy életre szóló isteni érzés.

Ehhez persze kell erő, hit, tudás, érzelem, és némi félelem.

Akárhogy is, a legfőbb hatalom, mindörökre velünk marad:

Ő teremtett minket a hatodik napon…

(2012. november 12.)

Frank Coraci egyelőre nem tömte tele alkotásaival a minden idők legjobb filmjei toplistát A maflás is beállt az általa elindított sorba, de annak mindenképp az élére.

A gondozoo, a Távkapcs, vagy éppen a 80 nap alatt a Föld körül mindegyike inkább az Arany Málna díjra hajtott, sem mint a fentebb jelzett érdemre. Nem érdemtelenül, de A maflás sokat dob a saját átlagán, sőt, már-már osztályt vált vele. Ne számítsunk túl nagy durranásra, de kellően pátoszos ahhoz, hogy az egyébként már ismert poénok többségén is tudjunk kacagni.

A néhány eredeti ötlet pedig Coraci „élete művéve” varázsolja A maflást:

Egy középiskolai fizika tanár, hogy megmentse iskoláját a teljes csődtől - és gyönyörű kolléganőjét a kirúgástól -, úgy dönt, hogy ketrecharcosként szerzi meg a szükséges pénzt.

A rendező mindenek előtt végre ügyesen választott szereplőket, Adam Sandlernek például csak az íróasztalt íratta ki a kellékesek által, így producerként csak a kamera másik oldalán poénkodott, azon, amit ezúttal mi nézők (szerencsére) nem láthattunk. Helyette viszont leszerződtette Salma Hayeket, aki 46 évesen is szuperszexi bombázót alakít, méghozzá tökéletes természetességgel. Ha nem lennének extra természeti adottságai úgy mellesleg, azt is mondhatnánk, lassan Demi Moore ikertesójává válik. Persze, azzal a különbséggel, hogy míg Bruce Willis exe inkább botrányai miatt kerül mostanában címlapra, Salma sorra kapja a jobbnál-jobb szerepeket. Alig egy hónapja mutatták be a hazai mozik a Vadállatok című filmjét, amelyben egy egészen más oldalát mutathatja meg.

Ez a sokszínűség ugyan nem mondható el Kevin Jamesről, erre bizonyíték, hogy ő már A gondozoo-ban is együtt dolgozott Coracival. Adott egy az adoniszi alkat reciprokával bíró, színészi képességeit tekintve nem túl acélos „pláza ásza” színész, akinek általában a blőd vígjátékszerepek jutottak. Ezúttal azonban drámát, érzelmeket is kellett vinnie a játékába, és vagy azért, mert maga írta a sztorit, vagy mert lassan 50 évesen megérik a színészi játékra, egész hitelesre sikeredett az alakítása.

A jóleső pofon kategória, mert tudjuk, hogy semmi különleges, de néha jó bambán bámulni a szemüregünkön át, elengedve magunkat kacagni az egyszerű poénokon. Soha fájdalmasabb maflást nem kívánok filmes élmény gyanánt…

Los Angeles – mi jut erről az amerikai városról eszünkbe? Hollywood, a Lakers, Melrose Place, Beverly Hills, elsőre csupa csillogás, a celebvilág központja, a filmipar fellegvára, a sport Mekkája. Az Angyalok városa napfényt, felhőtlen életet hirdet a kirakatban, miközben a külváros füstös, koszos sikátoraiban a nyomor dúl, és az erőszak az úr.

Mexikó közelsége a drogkartellek fő szálláshelyévé is tette az USA talán leghíresebb városát. David Ayer filmje a hétköznapok veszélyes világába kalauzolja el a nézőt: Brian Taylor (Jake Gyllenhaal) és Mike Zavala (Michael Peňa) tartják magukat az esküjükhöz, amely szerint „szolgálnak és védenek”, és acélos szövetséget alakítottak ki annak érdekében, hogy a műszak végén mindketten épségben hazatérhessenek. A rendőrpáros tagjai már rég megtanulták, hogy miközben Los Angeles utcáin járőröznek, egymáson kívül semmiben sem lehetnek biztosak.
A riasztásról riasztásra élő zsaruk között őszinte és viccelődéstől sem mentes barátság szövődött, és mindketten tökéletesen tisztában vannak vele, hogy amikor veszélyes szituációkban kell helyt állniuk, bármelyik pillanatban életüket veszthetik.

David Ayer Los Angeles utcáin nőtt fel. 18 éves korában beállt az Egyesült Államok Haditengerészetéhez, és egy atomtöltetű rakétával felszerelt tengeralattjárón szolgált szonár-kezelőként. A leszerelés után kezdett forgatókönyveket írni. Első megvalósult munkája, az U-571 egy tengeralattjárón játszódott. Következő forgatókönyve, a Kiképzés (Training Day) Denzel Washington számára meghozta a legjobb férfialakításért járó Oscar-díjat. Ayer írta a Halálos iramban (The Fast and the Furious) és a S.W.A.T. – Különleges kommandó (S.W.A.T.) forgatókönyvét is, majd 2005-ben megrendezte első filmjét, a Nehéz időket Christian Bayle-lel és Freddy Rodriguezzel a főszerepben.

2008-as filmje az Utca királyai, amelyben többek között Keanu Reeves, Forrest Whitaker, Hugh Laurie és Naomie Harris munkáját irányította. Az utolsó műszak ennek méltó folytatása. Abban is a Los Angelesi rendőrök szürke hétköznapjaiba kaphattunk betekintést, de akkor még nem merte teljesen lerántani a fátylat, a néző nem látott át tökéletesen a szitán, volt még némi ködösítés. Az utolsó műszak azonban a kendőzetlen valóságba visz el minket. Zseniális húzás, hogy a két főhős „kandi kameráján” át látjuk a legtöbb jelenetet, ugyanakkor ahol kell, például az üldözős jeleneteknél, az akciófilmek szakértőit is meghazudtoló profizmussal irányítja kiváló operatőreit. A két főszereplő Jake Gyllenhaal és Michael Peňa egymást múlják felül, a zsaru szleng mellett a legdurvább mexikói drogcsempész argo kápráztatja el a filmet eredeti nyelven is élvezni akarókat. Bár az tény, hogy még egy átlag amerikai sem biztos, hogy mindent ért a válogatott káromkodások közepette.

A film sodró lendületű, ugyanakkor többször, néhány pillanatra megpihen a kamera, a két főszereplő miközben szolgálati járgányukban zötykölődve egymást zrikálja, rájövünk, mily emberi, gyarló is egy rendőr, főképp, ha bukott angyalokat kell üldöznie…

(kalmarté)

Zseniális szereposztás, harmadjára végre Craignek is jól áll a titkos ügynök szerep, ha pedig van jó rendező, talál magának remek forgatókönyvírókat is, így a jubileumot méltón üli meg James Bond.

Az elejétől a végéig a karosszékbe szegez a legújabb 007-es sztori, amelyben végre nincs felesleges mellékszál, minden fő- és mellékszereplő ideális választás. Főképp, hogy ezúttal James Bond méltó ellenfelet kap Raoul Silva képében. A szuperpandúrból lett fő gonosz szerepét nem is lehetett volna jobb fazonra bízni, mint Javier Bardemre. A spanyol zseni tündököl: mint a bikaviadalok matadora a szegény pára szemébe, oly magabiztos, és pimasz mosollyal néz a kamerába, miközben a nézőknek folyamatos kikacsint: én vagyok itt a vezér, aki minden szálat mozgat. Daniel Craig nyűgére is rájöttünk, azt tudtuk, hogy nem áll jól neki az akcióshős szerep. A fából faragott királyfit smink nélkül simán eljátszani képes brit megkapta, ami jár neki, egy alkohol- és drogfüggő, első látásra lecsúszott 007-est kapunk, akit nemhogy kiírnak, de kinyírnak már az elején a sztoriból, hogy aztán minden eddiginél elemibb erővel robbantson a vásznon (ezt néha jó szokásához híven értsd szó szerint). Metamorfózis a javából, James Bondot miközben múltja kísérti, az egész MI 6 sorsát is a történelme súlyos titkai veszélyeztetik, méghozzá egy olyan ellenség képében, aki még a régi fegyvereken tanult harcolni, de ismeri az újkori hadviselés minden eszközét is, persze, hogy egy kiber bűnözővel akad dolga az egész 007-es részlegnek, ráadásul egy olyannal, aki szintén eme szupertitkos alomból származik.

Bardem és Craig csatája egyszerre drámai és egyszerre akció dús. Főképp, hogy ehhez még Judi Dench is csatlakozik, hisz M még sosem volt ennyire célkeresztben. A Bond-lány szerepét sem olyan valaki kapta végre, akinek nem csak a legveszélyesebb jelenetek felvételénél van szüksége dublőrre, hanem akkor is, amikor egy monológot kell elmondani. Utoljára Halle Berry volt ennyire hatásos, tán nem véletlen, hogy legújabb követője szintúgy színes bőrű, ráadásul Naomie Harris nagyban hasonló karakter, mint Oscar-díjas elődje. A Karib-tenger kalóza varázslónője ezúttal a James Bond rajongókat bűvöli el. Eme remek társaságot Sam Mendes hozta össze, aki az elmúlt évtizedek talán legjobb választása a franchise birtokosaitól a rendezői székbe. Főképp, hogy egy jó direktor filofaxában ott pihennek olyan telefonszámok, amelyek a világ legjobb forgatókönyvíróinál csörögnek ki. John Logan,  Neal Purvis és Robert Wade nélkül ez a film is csak egy lett volna az eddigi 23-ból, így viszont az egyik legjobb lett, ha nem a legjobb.

A Skyfall egyszerre nosztalgikus, ugyanakkor korszakalkotó, sőt, egy fél évszázados korszakot egyben le is záró. Olyan dolgok derülnek ki az 50 esztendeje szeretett ügynökünkről, mint még soha. A legtöbb titokért érdemes elmenni a moziba, de annyit előzetesen elárulhatunk, nem csak a krokodiloknak, a 007-eseknek is van könnye, hogy kikért hullatják, az a Skyfallból kiderül. Ahogy az is, hogyan áll a liberális eszmékkel, és a saját nemével James Bond…

Ezernyi ok, milliónyi sebzett szív, szabad levegőért kapkodó nép,

Dicső korral felérő néhány nap, mely a széhúzókat egységes nemzetté kovácsolta,

Amikor az elnyomottak jajkiáltása isteni erőként manifesztálódva csapott le.

Amikor az igázó szerepet cserélt, üldőzőből üldözötté vált

Percekkel korábbi gőgjét halálfélelemre cserélte, már nem győzelmét, 

csupán menekülését remélte, tudta, lehet körülötte ezer tonnányi fém, 

a puszta kéz is lyukat üt rajta, ha dühöt a hazaszeretet táplálja. 

Egy eltiporni szánt nép jelezte, nagyon is létezik, ha kell együtt lélegzik.

Szegény volt szinte mindenki, mégis tíz napra egy egész nemzet lett gazdaggá,

Amihez elég volt egyetlen szippantás, az elérhető vált szabadság levegőjébe.

Ellenséges golyók tépték az emberek testét, gépfegyverek villogása tette félelmes nappallá az első estét.

Mégis, mindenki ragyogni látta a másnap felkelő Napot, 

Amerre a szem ellátott, álmos tekintetű felkelők éltették ama csodás napot.

Ahogy az embereket a fegyverek,  Buda és Pest gyönyörű utcáit a tankok ágyúi szaggatták cafatokra. Vérrel áztatott porhalom, mégsem ez volt az igazi borzalom.

A nemzet mégsem volt egységes, a tömeggel szemben ott voltak a gaz egyének.

Az ország érdekét nem vizsgálva, rohantak az ellenség karjába. 

Idegen erőkkel rombolták le a szabadság minden eszméjét. 

Ezrek kerültek börtönbe, volt aki inkább önként dugta fejét a tilóba,

Csak ne lássa, hogyan válik az országa ismét rabbá, ahol vére a vérét tapossa.

56 éve volt 56, 56 érv szólt mellette  56-ban, többsége akár ma is visszhangozhatna

És ezernyi egyéb llehet még a borzalmakat megélt fejekben.

Feledni nem szabad, emlékezni kötelező, tisztelegni pedig illendő.

Aki ezen a napon politizál, nem érdemel többet néhány baráti pofonnál.

56 eszméje nem lehet eszköze más hatalomvágyának.

Ha 56 érvet keresünk 56 mellett, rádöbbenünk, 56 éve mind aktuális, 

Ma talán mindennél jobban, mint 1956-ban...

Ha nem vagy híres, vagy nem születtél jeles napon,

Az évfordulódat csak kevesen ünneplik nagyon.

De hidd el, az inkább erény, ha a szülinapi felhajtás szerény.

Többet ér a téged igazán szerető, kevesek köszöntése,

Mint sem egy rongyrázó parti, félig ismeretlen közönsége.

Egy baráti jó szó, személyesen átadott jókívánság,

Többet ér, mint ezernyi kamu köszöntő és közösségi lájk.

Akkor vagy igazán szerencsés, ha a körülötted lévő közösség

Az életét még nem virtuálisan élő, mert sokkal jobban esik élőben minden köszöntés.

Ennél egy fokkal jobb a telefon, amely az élő szóval legalább távoli rokon.

A legnagyobb ajándék, ha a neked kedvesek lesznek eléggé lelkesek,

Nem felejtve megemlékezni rólad, veled töltik legalább lélekben,

A számodra oly fontos napot, amire régen kaptál megannyi képeslapot.

Ennek lett öröke a közösségi köszöntés, a net a papír virtuális követe.

Mert a netről még az is értesül a te napodról, aki korábban ezt nem követte.

Mondhatnánk divatosan, ez már a születésnap 2.0, lájk és kövess…

(2012. október 12.)

Lehet lakóhelye napló, telefon, vagy csupán fejben tartott,

Mindenütt ő a szabályok mindenhatója, a káosz reciproka,

A világot a pontosság Mekkájává varázsolója, a rend elsőszámú oka.

Van több foka, a precíztől az elnagyoltig, mind vezet valahova.

Mégis, az ember alapvetően rendetlen,

A pontosságot zsigerből nem tiszteli,

A lopott csóknál csak az elcsalt idő édesebb,

Amikor tudod, érzed, hogy már menni, tenni kellene,

Jó kéjes érzéssel dacolni jó a rációval,

„összebújósat” játszani a takaróval

Reggelente élni a másodpercekig tartó, mindennapi vakációval.

A pillanatok hamar összeállnak, percekké, órákká válnak,

Súlyos késések képében a sorsnak kiszolgáltatnak.

Aki egyszer megcsúszik, már nem navigál, csak korrigál.

Nincs annál rosszabb, amikor szorít az idő.

Előbb-utóbb a torkodat markolássza a lelkiismeret.

Gombóccal élni lehet, de minek, lelked sajátja a rothadás,

Ha azt veszed észre, hogy az életed egy merő rohanás.

A késésekért általában másokat okolsz,

Pedig a vállalásokat te teszed, ha van eszed,

Az életedet okosan szervezed, és imádni fog minden szervezet.

Van azonban egy utolsó határidő,

A Nagy Könyvben mindenkire személyre szabott.

Odázhatod, vagy közelebb hozhatod,

Hogy mikor lesz „ceruzásból végleges,

Azon múlik, hogyan figyeltél a többire.

Erről lekésni nem lehet, mert a Halál pontos…

(2012. október 4.)

Oliver Stone egy új fejezetet nyitott saját filmes karrierjében, ha nem róla lenne szó, akár azt is írhatnánk, hogy Quentin Tarantino vagy Guy Ritchie nyomdokaiba lépett. Véresen komolyan vette a drogos, maffiás sztorit. De a néhol túlságosan naturális jelenetek is egy célt szolgáltak: a záró képsorok alátámasztását.

Ha nem Oliver Stone filmje lenne a Vadállatok, biztos, nem lehetne majd akkora siker, mint amekkorát elér, pedig tényleg arra hivatott. Neve garancia, és nem akar mások nevével (vissza)élni, így nem a sztárparádéra épít, pontosabban, de, egészen másképp, mint legtöbb rendezőtársa. A főbb szerepekbe kizárólag fiatal színészeket válogatott. Blake Lively telitalálat, és csak azért nem nevezhetjük őt női „főhősnek”, mert a történet alapján cseppet sem hősies, ami a karakterével történik, férfi szereplőtársai közül Taylor Kirsch legtöbbet korábbi akciószerepeiből merített, Aaron Johnson viszont egy új, eddig kevésbé látott oldalát is megcsillogtathatta:

Ben (Aaron Johnson), a békés és jólelkű buddhista, és legjobb barátja, Chon (Taylor Kirsch), az egykori tengerészgyalogos és zsoldos jövedelmező üzletet visznek Laguna Beachen - ők termesztik a valaha látott legjobb marihuánát. Emellett mindketten sajátos módon szerelmesek a különlegesen szép Opheliába. Az élet idilli a dél-kaliforniai városban, amíg a mexikói Baja kartell úgy nem dönt, hogy a triónak társulnia kell velük.
Amikor a kartell könyörtelen főnöke, Elena, és brutális behajtója, Lado alulbecsüli a három barát közti megbonthatatlan köteléket, Ben és Chon - a korrupt DEA ügynök megbízhatatlan segítségével - látszólag megnyerhetetlen háborúba kezd a kartell ellen. És így beindulnak az egyre kegyetlenebb heccek és manőverek az egymásnak ütköző akaratok és érdekek barbár csatájában.

A fiatal színészek egyedül még nem vitték volna el a filmet, az igazi esszenciális élményt a mellékszerepekben felbukkanó, de a sztori szálait igazándiból mozgató, évtizedes zsenik jelentették. Salma Hayek tündökölt a maffiavezér (Elena) szerepében, de a legnagyobb fazon – sokadszorra eddigi filmjei sorában – Benicio Del Toro volt, aki Ladot személyesítette meg. Persze könnyű neki, hisz önmagában az arcjátéka olyan sokszínű, mint egy „utazó színház” összes színésze együttvéve. Nem véletlen, ő az egyik legnagyobb „arc” Hollywood karakterszínészei közül. John Travolta is már rég kiöregedett a szépfiú státuszból, és köpcössége az akciószerepeket se igazán engedi, magasodó homloka, egyre inkább kamionsofőrre hajazó arcberendezése pedig a komolyabb karaktereket zárja ki, de mindig akad rendező, aki úgy használja testi adottságait, hogy a hátrányokból előnyöket kovácsol. Nélküle is kevesebb volna ez a film.

A Vadállatok összes szereplője élete végéig hálás lehet Stone-nak, mert mindegyiküknek egy olyan oldalát mutatta meg, amely eddig rejtve volt. Valószínű, karrierjük is másfelé veheti eztán az irányt, ha ők is úgy akarják. De tudták ezt már akkor is, amikor igent mondtak neki, hisz Stone, ha alkot – amit nem tesz oly sűrűn: negyven éves karrierjébe, alig 25 film fért bele – akkor mindig valami új utat keres, nem a konvenciók mentén halad, hanem értéket kíván teremteni. Nem véletlen, hogy az egész film során építkezett: a karaktereket inkább lefelé építette, a nézőben viszont a jó iránti vágyat, értékrendet egyre erősebbé faragta. Hogy hová jut a mennyeien induló képsorokból, a mozikban kiderül…